Idióta...

Mindig öröm volt számomra az írás. Felszabadított, elűzte a nehéz gondolatokat, kiadhattam magamból, amit éreztem, üzenhettem benne embereknek úgy, hogy ne vegyék észre, vagy direkt úgy, hogy észrevegyék.

Ezúttal viszont már későn jöttem rá, hogy az összes Chanyeollal közös olyan emlékünket beleszőttem egy-egy rövidke történetbe, amikor léphettem volna irányába. Vagy amikor ő tehetett volna valamit azért, hogy a barátságunk több legyem.

És hogy hogy esett le? Nos…

A colos kivágta a dolgozószobám ajtaját, és feszülten bevágtatott rajta, kezében egy példánnyal az új novelláskötetemből. Levágta elém az asztalra, és láttam rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

 - Baek… - Ennyit mondott, nem folytatta. Pontosan tudtam, mit akar mondani, ahogy azt is, hogy fogalma sincs, hogy fogalmazza meg. Nagyot nyeltem, ahogy kezembe vettem a könyvet, hogy a megjelölt részeknél belelapozzak, és beigazolódhasson a sejtésem.

„Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.”

„- Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.”

És továbbiak. Csupa olyan dolog, amit megéltünk, ugyanazok a szavak és érzések, amiket én átéltem, más karakterek szájába adva. És a sor folytatódott, ahogy a vastag irathalmaz egyre több és több jelölőcédulát tartogatott még magában.

 - Azt hitted, nem fogom elolvasni, vagy azt, hogy nem veszem észre, Baekhyun? – kérdezte, és a hangjában egyfajta csalódottságot véltem felfedezni.

 - Igazából egyik sem – vontam meg a vállam, visszatéve a történeteket az asztalra, majd a laptopomhoz fordulva. – Azt vártam, hogy mikor állítasz be dühöngve, megkérdezve, hogy „Komolyan szerelmes vagy belém?”, hogy azt felelhessem végre, hogy „Igen, Park Chanyeol, örülök, hogy végre leesett.”, ezzel véget vetve a barátságunknak – feleltem keserűen játszadozva a szavakkal, és nem nézve rá.

 - Idióta. Én is szeretlek, bármennyire is nem tetszik, hogy tulajdonképpen a kettőnk dilemmáját megírtad és kiadattad. És ha hiszed, ha nem, már elég régóta készültem a tökéletes alkalomra, amikor végre bevallhatom neked, hogy az érzéseid viszonzásra találtak, és tönkretetted – szidott le, de a hangjából csak öröm áradt. – Szóval nem bánnám, ha ezt a pár percet elfelejtenénk, hogy nyugodtan összedobhassam végre azt a gyertyafényes vacsorát kettőnknek, mit szólsz hozzá?

 - Tökéletes lenne – feleltem, ahogy szinte katarzist éltem át miatta.

Túl sokszor váltott ki belőlem eddig is ilyen érzéseket, szellemi orgazmust okozott valahányszor valami kedveset mondott nekem, és ez egyszerre zavart és töltött el boldogsággal. Amikor valamivel megsértett, az olyan volt, mintha a fellegekben járnám meg a poklot, hogy aztán a békülés még édesebb Mennyországot teremtsen számomra, és ez már akkor így volt, amikor még csak barátok voltunk.

Oh, Dante forogna a sírjában a hasonlataim miatt – morogtam magamban, ahogy próbáltam a regényemre koncentrálni, miután Chanyeol visszament a konyhába. – De akkor ezért kérte, hogy ma ne menjek még a közelébe se! Gondolhattam volna, hogy készül valamire.

Sehogy sem sikerült az írásra koncentrálni, ismét elvette az eszem, pedig a szerkesztőmnek lassan le kellett adnom a cselekményvázlatot a szereplőhálóval együtt.

 - Aish, Ahin ki fog nyírni – morogtam idegesen beletúrva a hajamba. – Chan, tudnál hozni egy kávét, ha már nem mehetek ki? – kiabáltam ki a szobából, hátha meghallja, és hála neki nem sokkal később előttem gőzölgött egy csésze a fekete nedűből, benne cukorral, tejjel és egy fahéjrúddal. – Ezer hálám, Channie – mosolyogtam rá megköszönve az italt, hogy aztán ismét belemerülhessek a munkába.

Hogy az este hogy sikerült végül? Fogalmam sincs. Valahol a kábulat és józanság határán úszkáltam, már akkor, amikor megláttam a gyertyákat, a vörös rózsát, és a páros karkötőket, amik egyikét azonnal magamra is kaptam. Egyetlen kérdés maradt meg bennem, de úgy gondolom, az örökre.

 - Baekhyun, leélnéd velem az életedet?