Ahogy
hosszas forgolódás után kinyitottam a szemem, nem sok minden ugrott be az előző
estéről. Az azonnal leesett, hogy nem a saját szobámban vagyok, az én ágyam nem
ilyen kényelmes. Aztán szép lassan, ahogy felültem és a fejfájás is
megkezdődött, képek kezdtek felidéződni bennem: ahogy a klubban táncoltam
egyedül, mert senki sem jött el velem szórakozni, majd odajött hozzám egy lány,
aki valamiért ismerős volt, de fogalmam sincs honnét. Megittunk pár pohárral,
aztán…
- Jennie! – Ahogy eszembe ötlött, hogy kivel
találkoztam a szórakozóhelyen, azonnal megugrott a vérnyomásom. Fogalmam sem
volt, hogy nem jöttem rá hamarabb – az egész szobát belengte az illata, az
ágyban pedig még erősebben érződött. Kétségbeesetten kezdtem őt keresni,
kirohantam a hálóból a nappaliba, onnét pedig a konyhába, de sehol sem
találtam.
Utoljára
két évvel ezelőtt láttam őt, lefeküdtünk aludni egy este, másnap reggel pedig
teljesen egyedül keltem fel. Egy szó nélkül lépett ki az életemből, és minden
holmiját vitte magával.
Kellett
pár pillanat, amíg megláttam a fehér fecnit az asztalon.
„Tudom, hogy dühös vagy, de… Hagyd, hogy
megmagyarázzam. Nyolcra visszaérek, kérlek, várj meg.
Jennie”
Így hát vártam. Még csak hét óra volt, így úgy döntöttem,
kiszolgálom magam: vettem ki ruhát a szekrényéből, meg egy törülközőt és
elmentem fürdeni, ugyanis iszonyatosan bűzlöttem a vodkától. Ez eltartott egy
jó fél óra hosszat, de még mindig volt harminc percem, így meg is reggeliztem,
annak ellenére, hogy iszonyatosan kavargott a gyomrom. Úgy gondoltam, ennyit
megérdemlek az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Éppen raktam el az elmosott edényt vissza a helyére, amikor
hallottam az ajtó nyílását. Ő lépett
be, teljes valójában. Sokkal vékonyabb volt, mint amikor utoljára láttam, az
arca beesett, mintha alig evett volna.
- Lalisa… - szólalt meg
halk, rekedtes hangon, ahogy a szemeimbe bámult. Visszanéztem rá, egymás
tekintetét fürkésztük, úgy szomjaztam a lényét, mint a fuldokló a levegőt. –
Még mindig gyönyörű vagy.
- Még mindig hazudsz –
vágtam rá szkeptikusan. – Mint akkor is, amikor azt mondtad, hogy sosem hagysz
el.
Szavaimon érezni lehetett a keserűséget, és ugyanez áradt a
pillantásaimból is. Két évig hagyott szenvedni, hagyta, hogy éjjel-nappal azon
filózzak, vajon mi lett vele. Összeomlottam, amikor egy hét elteltével
rájöttem, hogy nem jön vissza hozzám, majd két hónap múltán a bulizásba
vetettem magam. Többet jártam ki éjszakánként, mint amennyit otthon töltöttem.
Egyik lány karjaiból a másikéba szálltam, vigaszt keresve.
- Szerettelek, Jennie,
jobban, mint bárkit. Az életemet is odaadtam volna érted, de láthatólag neked
ez sem volt elég – vicsorogtam. Elöntött a harag, és legszívesebben ordibáltam
volna vele.
- Sajnálom, én… -
kezdett volna bele, de félbeszakítottam.
- Nincs szükségem a
magyarázatodra. Nem kell, hogy visszagyere és még jobban felbolygasd az életem.
Elég bajom van nélküled is.
Ezzel a végszóval felkaptam a szennyes ruháimat az asztalról
és az ajtó irányába indultam. Még mielőtt kiléphettem volna rajta, elkapta a
csuklómat és magához rántott.
- Nekem viszont
szükségem van rád, Lisa. Azért jöttem vissza Új-Zélandról, mert nem tudtam
elviselni a hiányodat – suttogta a fülembe. Olyan erősen szorított, hogy
képtelen voltam kiszabadulni a karjaiból, hiába ficánkoltam. – Szeretlek, és
soha többé nem engedlek el.
Eleredtek a könnyeim. Derekát átölelve zokogtam a vállába, én
sem akartam többé elereszteni őt. Azt akartam, hogy ez a pillanat is örökké
tartson, mint ahogy az elmúlt két év is egy örökkévalóságnak tűnt számomra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése