Talán
egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez
a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen
lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem
szükségem van rá.
A
bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még
lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy
részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.
- Miért van mindened összecsomagolva? – lépett
be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes
szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött
a lényéből a fenyegetés.
- Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült
le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.
Dühös
volt.
Megütött.
Bántott.
Tudtam,
hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is
haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg
megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a
zokogás.
Mindig
is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit
kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.
Napokig
nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A
munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és
gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a
legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem,
mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.
Nem,
nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan
kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg
kellett hoznom.
Szombat
este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek
neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.
Nyugodtan
ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki,
mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár
falat után furcsán nézett rám.
- Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian,
de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem
féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami
előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az
utolsó vacsoránk.
Láttam,
ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni.
Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket,
amikor nézhetem.
- Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz
nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még
észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt,
mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése