Egy kislány játszott a nyílt tengerre
néző sziklaszirt zöld füvén. Piros pöttyös fehér ruhája lengedezett az enyhe
szélben, ahogy nevetve megpróbált elkapni egy salátalepkét. Felhőtlen volt,
gondtalan, gyermeki ártatlansággal nézett a világra, még nem voltak problémái
az életben. Nem is kellett, hogy legyenek, hiszen ez az időszak az, amikor az
ember még a legapróbb dolgokra is rácsodálkozik. Az ember gyakran
visszavágyódik ebbe a korba, mikor nem tudott semmit a fájdalomról, a hosszú
küzdelem utáni bukásról, majd ismételt talpra állásról, amit a felnőttkor
hozott magával. De valójában addig jó, amíg nem ismeri ezeket a fogalmakat,
mert ez azt jelenti, hogy még nem találkozott velük, hiszen csak gyermek.
A kislány tinédzserré érett.
Megismerkedett az első szerelemmel, a csalódással, a folytonos küzdelemmel, de
még mindig támogatják. Még mindig jár a szirtre, de már nem olyan gyakran.
Próbálja kivenni a részét a közösség életéből, a lehető legjobban részt venni
benne, olyan dolgokat tenni, amit később megbánhat. A szülők támogatják, a
tanárok szeretik, népszerű, általában sokan vannak körülötte. Nem szenved
hiányt semmiben, néha leszidják, ha rossz jegyet szerez, a megbeszéltnél később
ér haza, vagy ha szemtelen, de ez a normális. Ilyenkor mindig kisétál a
tengerhez, hogy a füvön ülve bámulja a kék vizet, és gondolkodjon azon, amit a
legfontosabbnak gondol. Továbbtanulás, a gimnázium kiválasztása, szerelem, a
szülők tilalma, az igazságtalanság érzete. Csak ott gubbasztott merengve,
miközben a világot hibáztatta mindenért.
Úgy gondolta, ez az utolsó alkalom,
hogy idejött. El akart búcsúzni a helytől, amely annyi éven keresztül a
nyugalmat, a pihenést és a vigasztalódást jelentette számára. Nem állt
szándékában hazatérni, még az egyetem után sem, úgy tervezte, utazgatni fog a
világban, nem is gondolva többé másra. Egy reményekkel teli élet állt előtte,
amelyben azt tehet, amit szeretne, amelyben boldog lehet, ahol nem kell a
szülei által kijelölt férfiakkal randevúznia. Az érettségije jól sikerült, felvették
a kiszemelt egyetemre, minden úgy alakult, ahogy szerette volna, azonban
akármennyire is örült annak, hogy a jövője ilyen irányt vett, nehéz volt
elszakadni a megszokottól és belevetni magát az ismeretlenbe. Fogalma sem volt,
mi vár rá egy idegen országban, idegen emberek között, kapcsolatok nélkül, de
az volt az alapelve, hogy előbb-utóbb úgyis minden megoldódik. Így vagy úgy,
idővel vagy azonnal, segítséggel vagy anélkül.
Végül ismét itt lyukadt ki. Ujján
eljegyzési gyűrű csillogott és felhőtlenül boldog volt. Olyan férfit talált
maga mellé, akivel tökéletesen kiegészítették egymást, és bár az anyanyelvük
különbözött, nagyon jól megértették a másikat. Végül két év után úgy döntöttek,
összeházasodnak. A húszas éveik végén járva már mindketten elég felnőttek
voltak egy ilyen döntéshez, és bár az időközben felcseperedett kislány nem
ápolt túl jó kapcsolatot a szüleivel, úgy érezte, mégis csak illene bemutatnia
a vőlegényét. Ezen látogatás alkalmával pedig ismét a szirten kötött ki,
egyedül, hiszen ez az ő kis rejtekhelye volt. Ismét egy komoly döntést hozott
meg, mikor igent mondott a lánykérésre, mellyel az egész élete megváltozik, és
ismét alkalmazkodnia kell majd. A gyerekvállalásra gondolt, és örömmel töltötte
el a gondolat, ahogy a kis lurkók nevetve szaladgálnak majd az udvaron. A
boldog élet, amelyet kívánt magának, a küszöbön várta, már csak bele kellett
vetnie magát, nem gondolva a nehézségekre, hiszen minden megoldódik, ha nem is
magától, egy kis rásegítéssel biztosan.
Egyszerű, elegáns, koromfekete
ruháját cibálta a tomboló szél, ahogy a szirt szélén állva zokogta bele a
bánatát a tengerbe. Üvöltött, ahogy a torkán kifért, hátha így megszabadul a
torkát szorongató fájdalomtól. Eleinte a sokktól nem tudta felfogni a
történteket, majd a tagadásba temetkezett és napokig nem került elő a
vőlegényével közös szobájából. Nem keresték, hiszen már nem is volt senki, aki
kereshette volna. Mindannyian eltűntek az életéből: a szülei, a barátai, a
szerelme. Akikkel jóban volt, szépen lassan elpártoltak mellőle, a szüleit
elvitte az időskor és a tömérdek betegség, amivel szembe kellett nézniük, a
férfi pedig, akivel mindenét megosztotta, balesetet szenvedett, miközben
hazafelé tartott hozzá. Minden semmivé foszlott egy pillanat alatt, ő pedig itt
maradt ezen a világon, egyedül, reményvesztetten.
A tavasz első cseresznyevirágai
belepték a zöldellő füvet, ahogy a vihar tépdeste a gyümölcsfa ágait. Kellemes,
megnyugtató illat áradt szét a nő tüdejében, ahogy mély levegőt véve még
egyszer, utoljára felnézett a sötétszürke felhőkkel borított égre. Az eső
lassan esni kezdett, a tenger háborgott, vad hullámok csapdosták a sziklákat,
habos tajtékot verve a part körül. Egy kis időre felrémlett benne a kislány,
aki sok-sok évvel ezelőtt ugyanezen a helyen játszott békésen, semmit sem tudva
a világról, a kamasz, aki a viszonzatlan gyerekszerelem miatt a vizet bámulva
sírt, a boldog menyasszony, aki mintha csak az örömét akarná megosztani a
világgal, a napra mosolygott, bármiféle bánat nélkül.
A meztelen talpak utoljára
érintették a füvet, amikor a sötét, elegáns ruhában lévő nő, kisírt szemekkel
levetette magát. Csak zuhant, zuhant és zuhant, belenyugvó mosollyal az arcán,
tudván, hogy már nincs visszaút. Csak az van, amit maga előtt lát: a szürkéllő
sós víz és a szerettei arca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése