Novella#6 - Mindig emlékezni fogok

 Félhosszú, fekete hajába már elkezdtek őszes szálak vegyülni. Gyönyörű volt, elvarázsolt, ahogy megpillantottam. Amikor meghallottam lágy hangját, halk beszédét, éreztem, hogy ő az, akit az igazinak tekinthetnék. Értelmes pillantása, ahogy először a szemembe nézett, rögtön elcsábított.

 Ott és akkor nem gondoltam semmire, csak arra, hogy férfi ilyen gyönyörű nem lehet. Mint egy angyal. Mint egy magányos angyal. 

 Abban a pillanatban, ahogy az első varázs elmúlt, gyűlöltem őt. Gyűlöltem a képletes és fizikai távolságot, ami közénk állt. A korunk, a lakhelyünk, az intelligenciánl és a tudásunk. Ezek voltak azok, az akadályozó tényezők, amelyek a leginkább zavartak. 

 Tudtam, hogy három nap, és nem látom többé. A szívem cselekvésre ösztönzött, míg az eszem megálljt parancsolt. Figyeld távolról, mondta. Úgysem lehetne belőle semmi. 

 Végül a szívemre hallgattam. Odamentem hozzá, segítséget kértem az egyik esszéhez. Ezzel kezdődött. Rögtön tegeződést ajánlott. Nem olyan nagy a korkülönbség, mondta. Igen, végül is csak tizenkét év. Elfogadtam az ajánlatot. Így kicsit közelebb éreztem őt magamhoz. Nem tűnt minden annyira reménytelennek. 

 Sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy mindkettőnknek Arany a kedvenc költője, és megegyezett a véleményünk abban, hogy Petőfit az akkori helyzet miatt kissé túlértékelik. Segített a feladatokban, amit meg kellett oldanunk, elmondta a véleményét az értelmező esszéről,  amit írtam.

 Pillanatról pillanatra jobban csodáltam. A korkülönbség ellenére úgy éreztem, hogy kezdek beleszeretni. A kezdeti ámulatból fellángoló, reménytelen szerelem lett. 

 Az utolsó napon elköszöntünk egymástól. Megölelt. Azt mondta, reméli, hogy még találkozunk. 

 Nem cseréltünk elérhetőséget. Valószínűleg már a nevemre sem emlékszik, lassan pedig az arcomat is elfelejti. De én emlékszem rá. Mindig emlékezni fogok. 

Novella#5 - Unalom és szenvedés

„Azt hiszem, még Voltaire írta, hogy az ember két dologra teremtetett: unalomra és szenvedésre. Aztán az is lehet, hogy Bayle mondta, de ez jelen pillanatban lényegtelen, csak maga a mondat értelme és értelmezése számít.

A teisták azt mondják, létezik a Gondviselő Isten, és azért büntet minket, mert megérdemeljük. A deisták ezt cáfolják, és azt állítják, a Teremtő teremtett, aztán lelépett. Itt hagyott minket szenvedni ezen a kicseszett bolygón, hadd pusztítsuk egymást. Legyenek világháborúk, éhínség, atombomba, pszichopata gyilkosok, meg miegymás.

De tudni akarjátok, én mit gondolok? Azt, hogy a drágalátos Úr imád játszani. Marionett bábúk vagyunk, némi kis öntudattal, hozzáfüggesztve a kis botjaihoz. Aztán amikor olyan kedve van, odarittyent egy földrengést, tsunamit, vulkánkitörést, netán megteremti Hitlert és Sztálint, hadd marják egymást.

Mi pedig, az egyszerű ember, aki nincs kiválasztva arra, hogy bármi nagyot véghezvigyen az életében, csak vagyunk, szaporodunk, művelődünk – vagy van, aki még azt sem – és tengetjük a csendes kis nyomorult életünket.

De tudod, elegem lett ebből a szabad akaratnak nevezett valamiből, ami elméletileg létezik, gyakorlatilag meg a felsőbb, Isten által irányított babák elvették tőlünk, húzzuk az igát, stadiont építünk meg minden.

Jó, igazából nem hiszek semmi ilyesmiben. De azért jól hangzik, ha dobálózhatok olyanokkal, hogy Voltaire, Boyle, deista, meg ilyenek. Tudod, megmutathatom a műveltségemet, vagy mit. Még csak ateistának sem mondhatom magam, mert nem tudom, létezik-e felsőbb hatalom, túlvilág, miegymás. Ha hinnem kéne valamiben, akkor az emberi kegyetlenséget mondanám. A Jó és a Rossz, a Fény és a Sötét, amiből az ember valahogy mindig a negatívat kapja. Ezek után pedig csodálkozunk azon, ha valaki nekiáll gyilkolászni, mert elborult az agya? Ha egy degenerált idióta kerül egy ország élére, aki aztán sírba viszi a népet?

Nem véletlenül nyomták rá a Középkorra a „Sötét” jelzőt. Bár, szerintem most is nyíltan lehetne használni az emberiség nagyjára. Olyan dolgokban hisznek, amikről nem is tudják, van-e. Olyat állítanak biztosra, amiben kételkednek. „

 – Mit írsz? – hajolt a laptop fölé a szobatársam, hogy beleolvasson a készülő novellába, de gyorsan lehajtottam a képernyőt.

 – Majd meglátod, amikor kiposztolom. Nem vagy előnyösebb helyzetben, csak mert együtt lakunk, Anna – feleltem egy vigyorral az arcomon, mert nem akartam beismerni, hogy elvesztettem a gondolatmenet fonalát, Sándor pedig, az ihletmanóm, úgy döntött, az alig fél perces szünetben csendesen lelép. Mindegy, majd befejezem, amikor ismét egy csomó más dolgom lenne írás helyett. 

Novella#4 - A legrosszabb karácsony

Öten ültük körül az apró konyhaasztalt. Senki sem szólalt meg, csak meredt maga elé. Nem akartunk mondani semmit, úgyis felesleges lett volna. Ez egy évek alatt felgyülemlett kifajadás volt, de azért fájt. Alig egy órával azelőtt még boldogan helyezkedtünk el a karácsonyfa alatt, mindenki az ajándékait bontogatta, örült annak, amit kapott. 

De most valahogy megült közöttünk a csend. Az általában életvidám házba pont ezen a napon költözött be a düh és a bánat. Ezen a szép napon, amit mi úgy hívunk, hogy Szenteste. 

Senki nem akart sírni. Mégis, egyre csak jöttek a visszafojtandó könnyek, ahogy belegondoltam, hogy a nagymamámnak mégis mennyire nem volt igaza. A fejünkhöz vágta, hogy ő csak akkor jó nekünk, amikor anyagi támogatás kell, a születésnapján fel sem köszöntöttünk, és hogy ebben a családban csak négyen vagyunk. Mindannyian tudtuk, ki az, akit ő nem gondol családtagnak. Mindannyian tudtuk, hogy beteg, és lehet, hogy ezért nem emlékszik arra, amikor a szülinapján közösen felköszöntöttük. De attól még fájt. Anyának a legjobban, hiszen az ő lánya volt. 

Nem akartunk mondani semmit. Nem akartuk, hogy a bennünk felgyülemlett feszültség és bánat a többieken csapódjon. 

Felálltam, kinyitottam a hűtő ajtaját, kivettem a bontatlan vörösbort. Úgy éreztem, mindenkinek szüksége van rá. A poharakat előkaptam a szekrényből, mindenki elé leraktam egyet. Még a tizennégy éves öcsém is kapott egy kis alkoholt. Nem sokat, alig pár cseppet. 

Csendesen iszogattunk. Továbbra sem szólalt meg senki. Meredtünk magünk elé, a gondolatainkba temetkezve. Majd kibukott belőlem: 

 - Miért kellett tönkretenniük a karácsonyunkat? Nem várhatott volna ez még pár napig? Meg egyáltalán, hogyan várhatja el tőlünk, hogy a családjaként viselkedjünk, amikor ő sem teszi ezt soha? Miért kell mások örömét elrontani, csak mert nekik nincs? - szégyenszemre kibuggyantak a könnyeim, és szipogtam.
Mindig is én voltam a legérzékenyebb. Nekem kellett pszchológuhoz járnom amikor anyáék veszekedtek, én buktam ki, amikor nem úgy sikerült a kilencedik, ahogy akartam. Ahogy ez a karácsony sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna... 

Vélemény: I Remember You

Sziasztok, kellemes, boldogságban és ajándékokban gazdag karácsonyt mindenkinek! Szép hosszú üdvözlés, na mindegy. 

Végre elérkezett a téli szünet, és volt alkalmam befejezni a már igencsak esedékessé vált I Remember You-t. Ez az első sorozatvélemény (vélemény, nem kritika) a blogon, és remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Salut, c'est moi! - Helyzetjelentés és elhatározások

Szép napot mindenkinek, aki erre jár! Végre itt a téli szünet, ami ugyan csak tizenkét nap, de remélhetőleg mindenki ki tudja pihenni magát legalább egy kicsit. Utoljára kerek tizenegy nappal ezelőtt jelentkeztem, egy Empress Ki novellával, és furcsa belegondolni, hogy nem telt el minimum egy hónap a bejegyzések között... 

Nem fogok ígérgetni, hogy mikor hozok új fejezeteket, vagy mikor teszem fel az átírt Burning Upot a blogra, mert én magam sem tudom. Igyekszem aktívkodni, de csak belegondolok, hogy mennyi dolgom van, elmegy a kedvem az egésztől. 

Az ihletmanóm, Sándor, elhagyott. Ez egy nagyon szomorú dolog, de már tulajdonképpen augusztus óta nem mutatkozott előttem, szóval még kérdőre sem tudtam vonni. Egyre inkább felmerül bennem a gyanú, hogy meghalt. És ha így van, akkor új után kell néznem az ihletmanók országában, hátha valaki képes lesz hosszú távon elviselni a hülyeségem.

Viccet félretéve, fogalmam sincs, hogyan kéne újra nekikezdenem az írásnak. Már egy ideje pihentetem ezt a dolgot, de úgy döntöttem, elég a pihenésből, én vissza akarok térni az íráshoz. Újra tollat akarok ragadni, vagy a billentyűzeten pötyögni éjszakába nyúlóan. Alvás előtt történeteket kitalálni a fejembe, hogy reggelre elfelejtsem, hacsak le nem jegyzem valahová.  Egyszerűen hiányoznak az érzések, amiket az írás váltott ki belőlem. 

Lehet, hogy ide a bejegyzés végére egy ilyen "Vigyázz világ, jövök!" felkiáltás kéne, de képtelen vagyok rá. Csak annyit írnék még, hogy Sándor, ha ezt olvasod, akkor remélhetőleg felbukkansz a közeljövőben, mert ha nem, akkor megkereslek, és a cuki kis piros sáladnál fogva rángatlak vissza a szobámba, hogy odaláncolhassalak valahová, ahonnét soha többet nem tudsz meglépni.

Köszönöm a figyelmet, puszillak benneteket. 

Novella#3 - Mindörökké, még a mennyekben is

Sziasztok. Hoztam nektek egy kis novellát. Tekinthetjük egy amolyan betegség és szabadidő búcsúztatónak is, elvégre egy hetes pihenés után holnap visszatérek az iskolapadba. Lehet, hogy ezért lett ilyen negatív a hangulata. Vagy csak azért, mert lespoilereztem magamnak a sorozat végét? Mindegy. Jó szórakozást! 

Novella#2 - Ha tudnád, mióta...

Sziasztok! Hoztam nektek egy icipici GRi (G-Dragon&Seungri) novellát. Jó szórakozást!