- Mit szerettél volna megbeszélni velem,
Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős
volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.
Természetesen
örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt,
hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát,
miért dühös rám.
Legnagyobb
meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve
hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre,
hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.
Fogalmam
sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és
lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most
pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani
és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.
Mikor
elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt
most mi történt.
- Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen
közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a
lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam,
ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.
Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim,
csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.
- Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára
szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a
sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.
- Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam
a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő
a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami
fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése