Cikk#2 - Bejelentkezés a francia füzetből

Szép (szebb) napot minden kedves olvasómnak. Nem, ez nem igazán visszatérés, inkább csak egy bekukkantás, és egy kis lazulás két oldal között. 

Hogy telik a suli? Minden oké? Sokat kell tanulni? Titeket is idegesít a heti öt tesi, illetve annak alternatív megoldásai? 

Mindenesetre az biztos, hogy ha ez így megy tovább, én nem tudom, hogyan fogom kibírni ezt az évet. Ez még csak az első hét volt, de már most több, mint kétszáz szót a nyakunkba varrtak (a nyári kötelező majdnem százötvenen kívül), rengeteg a tanulnivaló, és már az első jegyeket is kiosztották. De hát azt hiszem, ezt jelenti gimnazistának lenni, ahol már az első nap egy rakat házit feladnak... 

A suli épülete már most tele van hullafáradt, kávéfüggő zombikkal, és én is egy lettem közülük. Pedig megfogadtam, hogy nem így lesz. Hát, ezen már kár bánkódni, ami történt, megtörtént, és egyébként is - szeretem a kávét. 

Az biztos, hogy nem irigylem a most érettségizőket. Legjobb barátom is most végez, és mesélte, hogy negyvenegy tételt kell megtanulniuk magyarból (húszat irodalomból, huszonegyet nyelvtanból) év végéig, és ez még csak egy - illetve kettő, ha úgy nézzük - tantárgy. A tanárok tavaly nekünk azt mondták, hogy jövőre már könnyebb lesz. Hát nem lett, legfeljebb csak az a része, hogy nekem könnyebben megy a tanulás része, de ez is csak saját érdemből, azoknak az ötleteknek hála, amiket nyáron kifejlesztettem, és korábban megosztottam az egyik bejegyzésemben. 

Azt hiszem, tényleg bele fogok őrülni. Tavaly még nagyban éjszakáztam, tízig-tizenegyik sorozatot néztem, aztán lefeküdtem aludni. Most pedig már örülök, ha egy részt meg tudok nézni az éppen aktuális sorozatomból, és kilenckor lefekszem aludni, hogy másnapra ne legyek annyira hulla. 

Na de megyek vissza tanulni, különben sosem végzek. Több, mint a fele még vissza van. 

Nektek milyen tapasztalataitok vannak eddig? Titeket is elkezdtek már hajszolni a tanárok?

Puszi:  

Novella #1 - Hat perc

Sziasztok! Meghoztam a blog első novelláját, amit szerdán este írtam meg, csak sosem volt aktuális, hogy kirakjam, vagy egyszerűen csak elfelejtettem. Jó szórakozást hozzá! 

******

A digitális óra hajnali hármat mutat. Körülöttem, a szobámban minden csendes, csak egy-egy kutya ugat fel néha a szomszédos kertekben, Alíz, a rottweilerem szinte soha. Ő is már lassan öt éves. Hogy telik az idő! Mintha csak tegnap lett volna, hogy az emeletes társasházból végre kiszabadultunk, én, a szüleim, és az öcsém. Furcsa belegondolni, hogy mindjárt nagykorú vagyok…

Három óra egy perc. A gondolataim össze-vissza cikáznak, aludni továbbra sem tudok. Holnap iskola, megkezdem a tizedik tanévemet – ami valójában a tizenegyedik, csak a nulladikkal kezdtem a gimnáziumot. Nem is igazán értem, az én hozzáállásommal hogyan jutottam el idáig, hiszen sosem tanultam. Csak ültem az órákon, és ami megmaradt a fejemben, az megmaradt, ami nem, az nem. Nem tanultam soha.

Három óra kettő. Igazán aludni kéne már, de továbbra sem vagyok képes lehunyni a szemeim. Az agyam pörög, mintha legalább két kávét megittam volna. Jaj, de finom is az a kávé! A fekete, keserű ital, ami frissen végigégeti a torkomat… Igazán felemelő és inspiráló tud lenni. Nem véletlenül van az, hogy ha leülök írni, azt mindig egy bögre kávé társaságában teszem.

Három óra három. Ahelyett, hogy itt számolom a perceket, lehet, hogy értelmesebb elfoglaltság lenne elővenni egy könyvet. Vagy bekapcsolni a számítógépet. Nem ártana haladni az új fejezettel sem, hiszen a blogom olvasói már várják. Vagy mondjuk aludni, mert nemsokára kelni kell, indulni az iskolába, visszaülni a padba. Lehet, hogy azért nem tudok még csak elszundítani sem, mert izgatott vagyok? Ugyan már, az nem rám vallana.

Három óra négy. Kitakarózom, felkelek az ágyból, felkapcsolom az olvasólámpát. Előkapom a füzetem és egy tollat, leülök az íróasztalom elé.  Írni kezdek.

„ – Ha már meghaltál, halott is maradhattál volna – morogta Dávid, miközben pisztolyt fogott volt legjobb barátjára. Dühös volt, veszettül dühös, azonban még ennek ellenére sem akart elhamarkodottan cselekedni.”

Három óra öt. Leteszem a tollat, ennyi volt az írásból. Nem jön az ihlet, nem tudok mit hozzáfűzni, és ez iszonyatosan zavar. Mintha az eddigi gondolataim fonalát elvágták volna, nem jut semmi az eszembe. Lekapcsolom a lámpát, visszafekszem az ágyba, lehunyom a szemem. A takarót nem terítem magamra, ebben a melegben semmi értelme. A hűvös falhoz nyomom a lábaimat, kezdek elálmosodni.

Három óra hat – talán. Már nem figyelem az órát. Holnap le kell adnom a bizonyítványom, csak itthon ne felejtsem. Elfelejtettem lekapcsolni a villanyt a konyhában. Mindegy, én már fel nem kelek. Apa úgyis mindjárt felébred… 

Khm... Izé...

Igen, ez egy nagyon értelmes cím. Sziasztok.

Tudom, el vagyok maradva a kritikákkal, nagyon, azonban valószínűleg nem is leszek velük kész, és ezt nagyon sajnálom. A suli, az órarendem, és az új tanárok is betettek, és már előre látom, hogy ha túl akarom élni ezt az évet, akkor valamiről mindenképpen le kell mondanom, és úgy döntöttem, ez az írás lesz. A blogjaim természetesen megmaradnak, a szünetekben (vagy éppen órákon) íródó kis novellákat ki fogom rakni ide, és amikor van időm, írni fogok, de megszüntetem azt a minimális rendszerességet is, ami eddig volt. A blogról a kritikakérést teljes egészében törlöm, nem lesz ilyen lehetőség, mert szeretnék minél inkább a tanulmányaimra koncentrálni. Természetesen cikkek lesznek, amikor lesz hozzá témám és időm.

Elnézéseteket kérem. Tudom, hogy még csak nemrég indult a blog, és sajnálom is, hogy már most egyfajta "szünetet" kell tartanom. A megértéseteket pedig nagyon köszönöm.

Puszi: