Ahogy a kávézó ajtaja
feletti kis szélcsengő megszólalt, azonnal tudtam, hogy oda kell néznem. Nem
csak azért, hogy köszöntsem az újonnan belépett vendéget, egyszerűen a
zsigereimben éreztem, hogy muszáj látnom őt.
Még mindig ugyanolyan
gyönyörű volt, mint régen. Hosszú, eperszőkére festett haja körbelengte őt, és
már előre éreztem azt az édes illatot, amitől még a nyál is összefutott a
számban. Régebben sokszor ízleltem azokat a meggypiros ajkakat, amelyek most
látványomra mosolyra húzódtak. Mogyoróbarna szemeiben láttam az öröm szikráit.
Semmit sem változott.
Ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, mint három évvel ezelőtt. A
pulzusom az egekbe szökik, arcom vörösen izzik, megpróbálom szőke hajzuhatagom
mögé rejteni zavarom. Nem nézek többször a szemébe.
- Mit adhatok? – kérdezem monoton hangon, nem
mutathatom ki a boldogságom, amiért újra látom. Évekkel ezelőtt se szó, se
beszéd, elment az országból, itt hagyva engem, Jennyt és Jisoot.
- Lisa… - hallottam meg tétova hangját, amitől
a szívem kihagyott egy ütemet. Túl sok volt ez így egyszerre. A visszatérése,
az, hogy megjelent itt… A gyönyörű lénye beterített mindent körülöttem, elvette
az eszem, elterelte a figyelmem.
Figyelmeztetően néztem a
szemébe, a csalódottság és a düh félreértelmezhetetlen keveréke emésztett
belülről. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy nem tudtam elkapni a tekintetem a
világosbarna íriszekről.
- Mit adhatok? – tettem fel újra a kérdést, de
ezúttal vittem egy kis színt is a hangomba. Az idegesség árnyalata hallatszott
ki belőle, ahogy megismételtem a mondandómat.
- Egy lattét– felelte csalódottan, mintha mást
várt volna. A kezdeti csodálat kezdett egy egyre negatívabb érzésbe átcsapni,
ahogy a kérdések száguldoztak a fejemben.
- Elvitelre, vagy itt fogyasztja? – Direkt magáztam.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek vele szemben. Éreznie kell azt
a fájdalmat, amit ő okozott nekem. Tudnia kell, mit éltem át, amikor elhagyott.
Amit akkor éreztem, amikor ő feladott engem. A szerelmünket.
- Itt fogyasztom – felelte.
- Négyezer-ötszáz won lesz. – Gyorsan fizetett,
majd elkészítettem a kávét és kivittem neki.
- Mondd csak, Lisa… - szólított meg, amikor
elé tettem az italt. A szemébe néztem, közvetlenül, hogy még csak véletlenül se
vádolhasson meg azzal, hogy nem figyelek rá. Vártam a további mondandóját. –
Mikor végzel ma? – kérdezte végül, egy rövid csend után.
Sejtettem, hogy beszélni
akar majd velem, nem is gondoltam rá, hogy szó nélkül elmenne. Már csak az volt
a kérdés, hogy megbocsássak-e neki?
- Fél négykor. – A feleletem tömör volt és
egyszerű. Volt még egy órám a műszakom végéig, így csak rajta állt, hogy
megvár-e vagy sem, de tudtam, hogy úgyis itt fog üldögélni, amíg én átöltözve
elé nem állok.
Csak bólintott egyet, így én
visszamentem a pult mögé, azonban nem tudtam koncentrálni. A tekintetem folyton
oda-oda tévedt a nekem háttal ülő lányhoz. Nem tudtam levenni a szemem a karcsú
derekáról, a gyönyörű hajzuhatagról és a csókolnivalóan piros ajkakról.
Rájöttem, hogy mindenképpen
meg fogok neki bocsátani, akármi is lesz. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ne
tegyem.
A műszak lejárta után
kimentem a kávézó elé. Izgatott voltam, át akartam ölelni, addig csókolni, amíg
már nem kapunk levegőt.
Azonban ő nem volt ott.
Körülnéztem, nem találtam sehol. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy Chaeyoungot
kerestem a tömegbe.
- Sajnálok mindent, Lalisa… - hallottam meg a
lágy hangot a hátam mögül, majd megéreztem a vékony karokat a derekamra
fonódni. Megfordultam az ölelésben, és nem érdekelt, ki lát minket, ajkaimat a
szájára tapasztottam. Olyan éhesen, szerelmesen és vadul csókoltam őt, mint még
soha.
- Szeretlek, Chaeyoung. Mindennél jobban.
