Novella#4 - A legrosszabb karácsony

Öten ültük körül az apró konyhaasztalt. Senki sem szólalt meg, csak meredt maga elé. Nem akartunk mondani semmit, úgyis felesleges lett volna. Ez egy évek alatt felgyülemlett kifajadás volt, de azért fájt. Alig egy órával azelőtt még boldogan helyezkedtünk el a karácsonyfa alatt, mindenki az ajándékait bontogatta, örült annak, amit kapott. 

De most valahogy megült közöttünk a csend. Az általában életvidám házba pont ezen a napon költözött be a düh és a bánat. Ezen a szép napon, amit mi úgy hívunk, hogy Szenteste. 

Senki nem akart sírni. Mégis, egyre csak jöttek a visszafojtandó könnyek, ahogy belegondoltam, hogy a nagymamámnak mégis mennyire nem volt igaza. A fejünkhöz vágta, hogy ő csak akkor jó nekünk, amikor anyagi támogatás kell, a születésnapján fel sem köszöntöttünk, és hogy ebben a családban csak négyen vagyunk. Mindannyian tudtuk, ki az, akit ő nem gondol családtagnak. Mindannyian tudtuk, hogy beteg, és lehet, hogy ezért nem emlékszik arra, amikor a szülinapján közösen felköszöntöttük. De attól még fájt. Anyának a legjobban, hiszen az ő lánya volt. 

Nem akartunk mondani semmit. Nem akartuk, hogy a bennünk felgyülemlett feszültség és bánat a többieken csapódjon. 

Felálltam, kinyitottam a hűtő ajtaját, kivettem a bontatlan vörösbort. Úgy éreztem, mindenkinek szüksége van rá. A poharakat előkaptam a szekrényből, mindenki elé leraktam egyet. Még a tizennégy éves öcsém is kapott egy kis alkoholt. Nem sokat, alig pár cseppet. 

Csendesen iszogattunk. Továbbra sem szólalt meg senki. Meredtünk magünk elé, a gondolatainkba temetkezve. Majd kibukott belőlem: 

 - Miért kellett tönkretenniük a karácsonyunkat? Nem várhatott volna ez még pár napig? Meg egyáltalán, hogyan várhatja el tőlünk, hogy a családjaként viselkedjünk, amikor ő sem teszi ezt soha? Miért kell mások örömét elrontani, csak mert nekik nincs? - szégyenszemre kibuggyantak a könnyeim, és szipogtam.
Mindig is én voltam a legérzékenyebb. Nekem kellett pszchológuhoz járnom amikor anyáék veszekedtek, én buktam ki, amikor nem úgy sikerült a kilencedik, ahogy akartam. Ahogy ez a karácsony sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna... 

Vélemény: I Remember You

Sziasztok, kellemes, boldogságban és ajándékokban gazdag karácsonyt mindenkinek! Szép hosszú üdvözlés, na mindegy. 

Végre elérkezett a téli szünet, és volt alkalmam befejezni a már igencsak esedékessé vált I Remember You-t. Ez az első sorozatvélemény (vélemény, nem kritika) a blogon, és remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Salut, c'est moi! - Helyzetjelentés és elhatározások

Szép napot mindenkinek, aki erre jár! Végre itt a téli szünet, ami ugyan csak tizenkét nap, de remélhetőleg mindenki ki tudja pihenni magát legalább egy kicsit. Utoljára kerek tizenegy nappal ezelőtt jelentkeztem, egy Empress Ki novellával, és furcsa belegondolni, hogy nem telt el minimum egy hónap a bejegyzések között... 

Nem fogok ígérgetni, hogy mikor hozok új fejezeteket, vagy mikor teszem fel az átírt Burning Upot a blogra, mert én magam sem tudom. Igyekszem aktívkodni, de csak belegondolok, hogy mennyi dolgom van, elmegy a kedvem az egésztől. 

Az ihletmanóm, Sándor, elhagyott. Ez egy nagyon szomorú dolog, de már tulajdonképpen augusztus óta nem mutatkozott előttem, szóval még kérdőre sem tudtam vonni. Egyre inkább felmerül bennem a gyanú, hogy meghalt. És ha így van, akkor új után kell néznem az ihletmanók országában, hátha valaki képes lesz hosszú távon elviselni a hülyeségem.

Viccet félretéve, fogalmam sincs, hogyan kéne újra nekikezdenem az írásnak. Már egy ideje pihentetem ezt a dolgot, de úgy döntöttem, elég a pihenésből, én vissza akarok térni az íráshoz. Újra tollat akarok ragadni, vagy a billentyűzeten pötyögni éjszakába nyúlóan. Alvás előtt történeteket kitalálni a fejembe, hogy reggelre elfelejtsem, hacsak le nem jegyzem valahová.  Egyszerűen hiányoznak az érzések, amiket az írás váltott ki belőlem. 

Lehet, hogy ide a bejegyzés végére egy ilyen "Vigyázz világ, jövök!" felkiáltás kéne, de képtelen vagyok rá. Csak annyit írnék még, hogy Sándor, ha ezt olvasod, akkor remélhetőleg felbukkansz a közeljövőben, mert ha nem, akkor megkereslek, és a cuki kis piros sáladnál fogva rángatlak vissza a szobámba, hogy odaláncolhassalak valahová, ahonnét soha többet nem tudsz meglépni.

Köszönöm a figyelmet, puszillak benneteket. 

Novella#3 - Mindörökké, még a mennyekben is

Sziasztok. Hoztam nektek egy kis novellát. Tekinthetjük egy amolyan betegség és szabadidő búcsúztatónak is, elvégre egy hetes pihenés után holnap visszatérek az iskolapadba. Lehet, hogy ezért lett ilyen negatív a hangulata. Vagy csak azért, mert lespoilereztem magamnak a sorozat végét? Mindegy. Jó szórakozást!