Az,
hogy így találkozunk újra, egyszer sem merült fel a gondolataimban. Ő csak ült
az asztal túloldalán, és fogalmam sincs, melyikünk érezhette magát kínosabban.
A máskor oly határozott, karakteres vonásai most bizonytalanságot és
óvatosságot mutattak.
- Szóval – nyitottam fel az előttem heverő
aktát. Gondoltam rá korábban, hogy töltök neki egy italt, hátha az
felszabadítaná kissé a múltunk hatására jelenlévő feszültséget, de tudtam, hogy
akkor az nem csak egy pohár lenne, és semmi sem lenne abból, amiért
valójában itt van. Valószínűleg csak egymásnak esnénk, ahogy azt a volt
szeretők között szokás – vagy nem szokás, de hát mit is tudhatnék én erről?
Miután egy szót se szóltam többet, ő döntött
úgy, hogy magához ragadja a szót, még ha nem is kérte rá senki. Karcosan mély
hangja simogatta a hallójárataimat, és felidézte bennem azt, amikor a nevemet
nyögte szenvedélyesen a fülembe. A gondolattól kirázott a hideg és elöntött a
pír, és még szerencse, hogy a nagy meleg miatt félig besötétített helyiségben
ez annyira nem látszott meg.
- Tudom, hogy valószínűleg messzire
elküldenél, ha tehetnéd, de kérlek, hidd el, fogalmam sem volt, hogy ez a te
munkahelyed, amikor a céghez jelentkeztem. Viszont nem szokásom könyörögni, de
nagyon kell ez a munka. Szóval, kérlek, legalább… Olvasd át az önéletrajzom. –
Felkelt, és mélyen meghajolt irányomba, majd felvette a kabátját a szék
támlájáról, és az ajtó felé indult.
- Ki engedte meg, hogy elmenj? – kérdeztem
rekedtes hangon. Már maga a jelenléte ezt váltotta ki belőlem, közel két év
távlatából is. – Ülj vissza, Yongguk. A múlt nem befolyásolja a döntésem,
alapjában véve is az volt a szándékom, hogy ugyanúgy átnézem a te
önéletrajzodat, mint a többiekét. – Azt pedig neki már nem kell tudnia, hogy
nincs olyan, hogy „többiek”.
Vajon
a sors akarta így, hogy itt, ennyi idő találkozzunk, és kénytelen legyek
felvenni?
Szükségem
volt egy asszisztensre, aki elintézi az utazásaimmal kapcsolatos dolgaimat,
valamint velem jön, ha szükséges, hogy ott is intézkedni tudjon, aki kiszűri a
felesleges telefonhívásokat, és akinél lerakhatják a sok felesleges
dokumentumot, hogy mindenki az én irodámba járkáljon be.
Nagy
alaposságot tettettem, ahogy átböngésztem az összes információt, amit valójában
már régen tudtam róla.
- Szóval, miért szeretne itt dolgozni? –
kérdeztem végül, felpillantva a papírokból. Ekkorra már ismét helyet foglalt. Így
anélkül térképezhettem fel az arcát, hogy fel kellett volna néznem rá. Direkt
váltottam át hivatalos hangnembe, hogy éreztessem vele, az ismeretségünk jelen
pillanatban a legkevésbé sem számít. Legalábbis úgy tettem, mintha nem
számítana. Valójában, nem tehettem róla, de úgy vonzott magához, mintha egy
mágnes lenne, én pedig az apró fémpénzek. Minden egyes pillantás, amit felém
küldött, csak olaj volt a jelenlététől ereimben égő tűzre.
- A korábbi munkahelyemről létszámleépítés
miatt kirúgtak, és mihamarabb szükségem van egy állásra, hogy fenntarthassam a
lakásom. Valamint sok jót hallottam erről a helyről, egy barátom is itt
dolgozik, ő mondta, hogy asszisztenst keresnek – magyarázta félénken. Láttam
rajta, hogy nem sajnálatot akar bennem kelteni, hanem csak a tényeket tárja
elém.
Valójában
végig sem gondoltam semmit, csak akkor kaptam észbe, amikor már kimondtam,
mintha nem is én tettem volna.
- Rendben. Fel van véve, holnap kezdhet. Az
öltözködési elvárás a világos ing, blézer vagy zakó, nem kell feltétlenül
fekete, és semmiféleképpen sem húzhat fel farmernadrágot. Nyakkendőt csak
hivatalos alkalmakkor kötelező, egyébként szabadon választott – mondtam el a
sablonszöveget. – Ami a munkarendet illeti, hétfőtől-péntekig tíz órában kell
jelen lenni, kivéve, ha elengedem előbb. Ebben az esetben is tíz órát fizetünk.
Szombaton hat órát kell dolgoznia, reggel nyolctól délután kettőig. A
vasárnapok szabadok, kivéve, ha el kell utaznunk. Az utazási költségeket
ilyenkor a cég állja, ugyanúgy, ahogy a szállást és az étkezést is. Azt hiszem,
ennyi lenne. Kérdése van? – csuktam be a mappát, amiben az önéletrajza volt,
majd a szemébe néztem. Azok a csokoládébarna íriszek minden egyes alkalommal
elvarázsoltak, ha csak rápillantottam, és megnyugvással vegyes izgalommal
töltött el a tudat, hogy ez az évek alatt nem változott.
Láthatóan
sokkoltam Yonggukot a sok információval, mert csak hitetlenkedve meredt rám.
- Most elmehetsz, holnap reggel hétre várlak.
Ismertetem veled a teendőidet, körbevezetlek a cégnél, aztán délben
megebédelünk, rendben? – kérdeztem, na, nem mintha sok választása lett volna.
Bólintott, majd gépiesen szedelőzködni kezdett.
- Köszönöm, Youngjae. El sem tudod képzelni,
mit jelent ez nekem – fordult vissza az ajtóból, mire kedves mosolyt
villantottam rá.
El
sem tudja képzelni, mibe keveredett azzal, hogy eljött erre az interjúra.
Pillanatok alatt vázolódott fel bennem a terv, hogy mi mindent fogok vele
tenni, csak hogy visszaszerezzem magamnak. Nem hagyhattam, hogy az ölembe
pottyant lehetőség elússzon, főleg azért, mert az összes együttlétünknek minden
egyes pillanatára emlékszem. Mondhatjuk úgy is, hogy mély nyomokat hagyott
bennem.
Mikor
egyedül hagyott az irodában, hátradőltem a székemen, és lehunyt szemmel
gondolkodni kezdtem.
Először
is, mindenképpen sok félreérthető megjegyzést kell tennem. A lehető legtöbb
szituációban be kell szúrnom valami olyat, amivel talán sikerül zavarba hoznom,
bár ez régebben sem ment túl könnyen.
Aztán
a ruha. Valami olyat kell felvennem, ami kihívó, de munkahelyen is elfogadható.
Ettől olyan lesz, mintha keringőre hívnám, és innentől kezdve csak rajta múlik,
hogy elfogadja-e a felkérést, vagy sem.
És végül
a hajam. Mindenképpen meg kell kérnem Himchant, hogy csinálja meg, lehetőleg
még ma, vagy holnap hajnalban. Ilyenkor mondjuk eléggé szerencsésnek érzem
magam, hogy a legjobb barátom sminkes és fodrász egyben. Elő is kaptam a
mobilom, és tárcsáztam a számát, hogy minél hamarabb a tudtára adhassam; holnap
hajnalban szükségem van a segítségére.
Nem
tiltakozott, nem mondott semmit, csak felsóhajtva megkérdezte, miért.
- Bang Yongguk holnap kezd az
asszisztensemként. Nekem pedig szükségem
van rá. – feleltem egyszerűen, az utolsó pár szót kihangsúlyozva.
- Ó, már értem. Vedd úgy, hogy hatra ott is
vagyok – felelte még, majd letette.
Részemről
Himchan az egyetlen, aki tud a mi kis két évvel ezelőtti afférunkról, ahogy
arról is, hogy milyen letört voltam a „szakításunk” után. Persze, közös döntés
volt, de láthatóan engem sokkal jobban megviselt, hogy az alkalmi szenvedélyes
kalandjaink – amik számomra sokkal többet jelentettek – megszűntek. Ám
úgy tűnik, az élet nekem jobban felvitte a dolgomat, mint neki, a végzet, sors,
vagy nevezzük ahogy akarjuk, pedig azt akarja, hogy ezúttal ő viselkedjen az én
alárendeltemként.
Mondanom
sem kell, alig vártam a másnap reggelt. Miután a legjobb barátom –
hullafáradtan bár, de - belőtte a hajam, és még egy minimális sminket is tett
fel rám, teljesen késznek éreztem magamat, úgy gondoltam, ez az én napom lesz.
Nagy vígan sétáltam be a munkahelyemre, majd mentem fel a lifttel az ötödik
emeletre, ahol az irodám volt. Az elhatározásaim és a felhőtlen magabiztosságom
egészen addig tartott, amíg meg nem láttam a vágyaim tárgyát: Egy krémszínű,
inghatású felsőt viselt, felette fekete blézer, ami kiemelte a széles vállait.
Hajtincsei erősen hullámosan hulltak alá, így belelógva a szemébe. Én pedig
ismét beleszerettem a lényébe.
- Jó reggelt kívánok! – köszöntött mélyen
meghajolva, ezzel mutatva a tiszteletét irányomba. Én csak komoran biccentettem
válaszként, arcomról abban a pillanatban lehervadt az önelégült vigyor, amikor
megpillantottam. A szemem sarkából észrevettem, ahogy elismerően végigmér, és
hogy minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel bámulja.
Nem
tudom, hol van az a határ, amit ha túllép az ember, ösztönszerűen cselekszik,
de nekem elég volt becsuknom az iroda ajtaját. Hogy melyikünk esett neki a
másiknak előbb, arról fogalmam sem volt, de egyszer csak ott találtam magamat a
falapnak préselve, ahogy szenvedélyesen csókolom a másik ajkait. Karjaimat a
nyaka köré fontam, ő pedig az egész testével hozzám feszült. Éreztem a vágyát,
az odaadását, azt a megfoghatatlanságot áradni belőle, ami annyira hiányzott.
Egyik
pillanatról a másikra lépett el tőlem, hidegvért erőltetve magára, majd még egy
kicsit hátrált.
- Ezt nem szabad – jelentette ki határozottan.
Lesimította a blézert, és ahogy csak tudta, kerülte a tekintetemet.
- Miért ne lenne szabad? Tudod te, mióta
vártam én erre? Hogy mennyire vágytam rád?
– kiáltottam fel dühösen. A szemeim szikrákat szórtak, bár valószínűleg nem
láthatta, mert nem volt hajlandó rám nézni. Kiszemelte magán az egyik sarkot a
helyiségben, és csak oda bámult. Ezen nagyon felhúztam magam, és közvetlenül
elé léptem, olyan szorosan, hogy csoda, hogy nem hátrált meg. Megragadtam az
ingjét, és lehúztam magamhoz, hogy vadul az ajkaira marhassak. Az elején még megpróbált ellenállni, de nem
hagytam elmenni. Csak akkor váltam el tőle, mikor abbahagyta az ellenkezést.
- Ezúttal nem foglak elengedni. Az enyém vagy – suttogtam
halkan, vágytól elfúló hangon. – És nem adlak senkinek. Akarlak – csókoltam
bele a nyakhajlatába, mire jólesően megborzongott.
- Ezt akkor sem itt
kéne – nyögte ellenkezően. Elléptem tőle. Ebben azért igaza volt, és
akármennyire is elvette az eszem, az lett volna a lehető legrosszabb, ha
rajtakapnak bennünket, és kirúgnak.
- Ebben az esetben,
azt hiszem, várnunk kell hat óráig – sóhajtottam kelletlenül.
Ezek után felettébb kínosra sikerült a körbevezetés.
Akárhányszor összeért a kezünk, én vörösödve kaptam el az enyémet, a kezdeti
bátorságom és elhatározásom nagyon könnyen illant el. Az előre eltervezett
félreérthető megjegyzésekből sem lett semmi, sőt, a kihívó viselkedésből sem,
az előre tökéletesen beállított frizurámat meg saját magam túrtam szét, amikor
elvonultam a mosdóba lenyugtatni magam.
Az ebédet együtt töltöttük el a közös étkezőben, majd
kiadtam neki az első feladatokat, én pedig letelepedtem az irodámban. Zavart a
csend, és az, hogy tudtam, csak egy ajtó választ el kettőnket. Legszívesebben
azonnal a telefonért nyúltam volna, hogy behívjam valami mondvacsinált
indokkal, de nem tehettem. Helyette megpróbáltam a feladataimra koncentrálni –
sikertelenül.
