Hazajöttem (Jennie&Lisa)

 - Szóval… Ez itt a vége, igaz? – kérdeztem mosolyogva rápillantva. Nem bántam meg semmit, ami közöttünk történt, sőt, boldog voltam, hogy egészen idáig mellette lehettem. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, ugyanakkor bíztam abban, hogy előbb-utóbb visszatalálunk egymáshoz, még ha most külön is sodor az élet.

 - Sajnálom, Lisa – zokogta, de én csak kedvesen átöleltem.

 - Semmi baj, Jennie – nyugtatgattam. A hátát simogatva éreztem, hogy az én szemeimbe is szép lassan könnyek gyűlnek, annak ellenére, hogy nem éreztem úgy, mintha a szívem darabokra tört volna. Fájt a szakítás, szomorú voltam, de nem állt meg számomra a világ. – Ha a Sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Ha pedig nem, akkor ez nem a mi utunk. – Őszintén hittem a saját szavaimban, még ha ez abban a pillanatban nem is segített egyikünkön sem. Jennie csak tovább sírt a karjaimban, én pedig próbáltam tartani magam, hogy legalább egyikünk ne úgy nézzen ki, mint akit az élete értelmétől fosztanak meg mindjárt – pedig így volt.

Lassan indulnia kellett, a hangszórókban hallatszott, hogy a járata fél órán belül felszáll. Ezek voltak a végső pillanataink a búcsúra, így nem törődve azzal, hogy ki lát bennünket, utoljára megcsókoltam, belesűrítve minden érzésemet és szerelmemet iránta. Óráknak tűnő pillanat volt, amíg ajkaink összeértek, és sokkal nagyobb fájdalmat okozott az elszakadás, mint gondoltam volna.

Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.

Mindent ugyanúgy hagytam a szobánkban, mikor elment: a párnáján ugyanaz maradt a huzat, az ott felejtett cuccait sem pakoltam másfelé, sőt, a csomagoláskor széthányt ruháival is csak annyi történt, hogy bekerültek a szekrénybe. Nem akartam elfogadni, hogy vége, tudat alatt mindennél jobban abban reménykedtem, hogy egyik este benyit az ajtón, és félve, hogy találtam mást, megszólal: „Hazajöttem.”

Én pedig boldogan vetném a nyakába magam, ha megtenné.

Minden reggelemet futással kezdtem a folyó mentén, ahová régen együtt jártunk sportolni. Minden nap ugyanazt a kávét ittam, amit még anno közösen választottunk. Minden lehetséges értelemben a múltban éltem, és nem is akartam kilépni onnét. Megrögzött mániámmá vált, hogy mindenhol őt láttam, még nagyon hosszú idő után is.

Pont ezért nem tudtam feldolgozni, amikor egyik reggel, a pékségből visszaérve őt láttam az ajtónkban. Vele volt a bőröndje, a macija, amit még neki vettem ajándékba, pillantása az enyémbe fúródott. Óvatosan léptem egyet felé, majd még egyet.

 - Visszajöttem – suttogta, könnyekkel küszködve. Ezúttal én voltam az, aki előbb sírta el magát. A kenyeret a földre ejtve vetettem magam a nyakába és szorítottam ajkaimat az övéire.

 - Szeretlek, Kim Jennie, és soha többé nem engedlek el. Ezt veheted fenyegetésnek – nevettem rá boldogan.

 - Kötözz le, ha valaha is a fejembe venném, hogy ismét elhagyjalak – reagálta, miközben letörölte arcomról a sós cseppeket. – Hiányoztál, Lalisa. Olyan kínzóan fájt a hiányod, hogy nem bírtam tovább. Remélem, hogy te nem…

 - Hogy nem találtam mást? – kérdeztem kuncogva. – Csak rád vártam. De azért jöhettél volna előbb is…