Novella#6 - Mindig emlékezni fogok

 Félhosszú, fekete hajába már elkezdtek őszes szálak vegyülni. Gyönyörű volt, elvarázsolt, ahogy megpillantottam. Amikor meghallottam lágy hangját, halk beszédét, éreztem, hogy ő az, akit az igazinak tekinthetnék. Értelmes pillantása, ahogy először a szemembe nézett, rögtön elcsábított.

 Ott és akkor nem gondoltam semmire, csak arra, hogy férfi ilyen gyönyörű nem lehet. Mint egy angyal. Mint egy magányos angyal. 

 Abban a pillanatban, ahogy az első varázs elmúlt, gyűlöltem őt. Gyűlöltem a képletes és fizikai távolságot, ami közénk állt. A korunk, a lakhelyünk, az intelligenciánl és a tudásunk. Ezek voltak azok, az akadályozó tényezők, amelyek a leginkább zavartak. 

 Tudtam, hogy három nap, és nem látom többé. A szívem cselekvésre ösztönzött, míg az eszem megálljt parancsolt. Figyeld távolról, mondta. Úgysem lehetne belőle semmi. 

 Végül a szívemre hallgattam. Odamentem hozzá, segítséget kértem az egyik esszéhez. Ezzel kezdődött. Rögtön tegeződést ajánlott. Nem olyan nagy a korkülönbség, mondta. Igen, végül is csak tizenkét év. Elfogadtam az ajánlatot. Így kicsit közelebb éreztem őt magamhoz. Nem tűnt minden annyira reménytelennek. 

 Sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy mindkettőnknek Arany a kedvenc költője, és megegyezett a véleményünk abban, hogy Petőfit az akkori helyzet miatt kissé túlértékelik. Segített a feladatokban, amit meg kellett oldanunk, elmondta a véleményét az értelmező esszéről,  amit írtam.

 Pillanatról pillanatra jobban csodáltam. A korkülönbség ellenére úgy éreztem, hogy kezdek beleszeretni. A kezdeti ámulatból fellángoló, reménytelen szerelem lett. 

 Az utolsó napon elköszöntünk egymástól. Megölelt. Azt mondta, reméli, hogy még találkozunk. 

 Nem cseréltünk elérhetőséget. Valószínűleg már a nevemre sem emlékszik, lassan pedig az arcomat is elfelejti. De én emlékszem rá. Mindig emlékezni fogok. 

Novella#5 - Unalom és szenvedés

„Azt hiszem, még Voltaire írta, hogy az ember két dologra teremtetett: unalomra és szenvedésre. Aztán az is lehet, hogy Bayle mondta, de ez jelen pillanatban lényegtelen, csak maga a mondat értelme és értelmezése számít.

A teisták azt mondják, létezik a Gondviselő Isten, és azért büntet minket, mert megérdemeljük. A deisták ezt cáfolják, és azt állítják, a Teremtő teremtett, aztán lelépett. Itt hagyott minket szenvedni ezen a kicseszett bolygón, hadd pusztítsuk egymást. Legyenek világháborúk, éhínség, atombomba, pszichopata gyilkosok, meg miegymás.

De tudni akarjátok, én mit gondolok? Azt, hogy a drágalátos Úr imád játszani. Marionett bábúk vagyunk, némi kis öntudattal, hozzáfüggesztve a kis botjaihoz. Aztán amikor olyan kedve van, odarittyent egy földrengést, tsunamit, vulkánkitörést, netán megteremti Hitlert és Sztálint, hadd marják egymást.

Mi pedig, az egyszerű ember, aki nincs kiválasztva arra, hogy bármi nagyot véghezvigyen az életében, csak vagyunk, szaporodunk, művelődünk – vagy van, aki még azt sem – és tengetjük a csendes kis nyomorult életünket.

De tudod, elegem lett ebből a szabad akaratnak nevezett valamiből, ami elméletileg létezik, gyakorlatilag meg a felsőbb, Isten által irányított babák elvették tőlünk, húzzuk az igát, stadiont építünk meg minden.

Jó, igazából nem hiszek semmi ilyesmiben. De azért jól hangzik, ha dobálózhatok olyanokkal, hogy Voltaire, Boyle, deista, meg ilyenek. Tudod, megmutathatom a műveltségemet, vagy mit. Még csak ateistának sem mondhatom magam, mert nem tudom, létezik-e felsőbb hatalom, túlvilág, miegymás. Ha hinnem kéne valamiben, akkor az emberi kegyetlenséget mondanám. A Jó és a Rossz, a Fény és a Sötét, amiből az ember valahogy mindig a negatívat kapja. Ezek után pedig csodálkozunk azon, ha valaki nekiáll gyilkolászni, mert elborult az agya? Ha egy degenerált idióta kerül egy ország élére, aki aztán sírba viszi a népet?

Nem véletlenül nyomták rá a Középkorra a „Sötét” jelzőt. Bár, szerintem most is nyíltan lehetne használni az emberiség nagyjára. Olyan dolgokban hisznek, amikről nem is tudják, van-e. Olyat állítanak biztosra, amiben kételkednek. „

 – Mit írsz? – hajolt a laptop fölé a szobatársam, hogy beleolvasson a készülő novellába, de gyorsan lehajtottam a képernyőt.

 – Majd meglátod, amikor kiposztolom. Nem vagy előnyösebb helyzetben, csak mert együtt lakunk, Anna – feleltem egy vigyorral az arcomon, mert nem akartam beismerni, hogy elvesztettem a gondolatmenet fonalát, Sándor pedig, az ihletmanóm, úgy döntött, az alig fél perces szünetben csendesen lelép. Mindegy, majd befejezem, amikor ismét egy csomó más dolgom lenne írás helyett.