A tavasz

Egy kislány játszott a nyílt tengerre néző sziklaszirt zöld füvén. Piros pöttyös fehér ruhája lengedezett az enyhe szélben, ahogy nevetve megpróbált elkapni egy salátalepkét. Felhőtlen volt, gondtalan, gyermeki ártatlansággal nézett a világra, még nem voltak problémái az életben. Nem is kellett, hogy legyenek, hiszen ez az időszak az, amikor az ember még a legapróbb dolgokra is rácsodálkozik. Az ember gyakran visszavágyódik ebbe a korba, mikor nem tudott semmit a fájdalomról, a hosszú küzdelem utáni bukásról, majd ismételt talpra állásról, amit a felnőttkor hozott magával. De valójában addig jó, amíg nem ismeri ezeket a fogalmakat, mert ez azt jelenti, hogy még nem találkozott velük, hiszen csak gyermek.

            A kislány tinédzserré érett. Megismerkedett az első szerelemmel, a csalódással, a folytonos küzdelemmel, de még mindig támogatják. Még mindig jár a szirtre, de már nem olyan gyakran. Próbálja kivenni a részét a közösség életéből, a lehető legjobban részt venni benne, olyan dolgokat tenni, amit később megbánhat. A szülők támogatják, a tanárok szeretik, népszerű, általában sokan vannak körülötte. Nem szenved hiányt semmiben, néha leszidják, ha rossz jegyet szerez, a megbeszéltnél később ér haza, vagy ha szemtelen, de ez a normális. Ilyenkor mindig kisétál a tengerhez, hogy a füvön ülve bámulja a kék vizet, és gondolkodjon azon, amit a legfontosabbnak gondol. Továbbtanulás, a gimnázium kiválasztása, szerelem, a szülők tilalma, az igazságtalanság érzete. Csak ott gubbasztott merengve, miközben a világot hibáztatta mindenért.

            Úgy gondolta, ez az utolsó alkalom, hogy idejött. El akart búcsúzni a helytől, amely annyi éven keresztül a nyugalmat, a pihenést és a vigasztalódást jelentette számára. Nem állt szándékában hazatérni, még az egyetem után sem, úgy tervezte, utazgatni fog a világban, nem is gondolva többé másra. Egy reményekkel teli élet állt előtte, amelyben azt tehet, amit szeretne, amelyben boldog lehet, ahol nem kell a szülei által kijelölt férfiakkal randevúznia. Az érettségije jól sikerült, felvették a kiszemelt egyetemre, minden úgy alakult, ahogy szerette volna, azonban akármennyire is örült annak, hogy a jövője ilyen irányt vett, nehéz volt elszakadni a megszokottól és belevetni magát az ismeretlenbe. Fogalma sem volt, mi vár rá egy idegen országban, idegen emberek között, kapcsolatok nélkül, de az volt az alapelve, hogy előbb-utóbb úgyis minden megoldódik. Így vagy úgy, idővel vagy azonnal, segítséggel vagy anélkül.

            Végül ismét itt lyukadt ki. Ujján eljegyzési gyűrű csillogott és felhőtlenül boldog volt. Olyan férfit talált maga mellé, akivel tökéletesen kiegészítették egymást, és bár az anyanyelvük különbözött, nagyon jól megértették a másikat. Végül két év után úgy döntöttek, összeházasodnak. A húszas éveik végén járva már mindketten elég felnőttek voltak egy ilyen döntéshez, és bár az időközben felcseperedett kislány nem ápolt túl jó kapcsolatot a szüleivel, úgy érezte, mégis csak illene bemutatnia a vőlegényét. Ezen látogatás alkalmával pedig ismét a szirten kötött ki, egyedül, hiszen ez az ő kis rejtekhelye volt. Ismét egy komoly döntést hozott meg, mikor igent mondott a lánykérésre, mellyel az egész élete megváltozik, és ismét alkalmazkodnia kell majd. A gyerekvállalásra gondolt, és örömmel töltötte el a gondolat, ahogy a kis lurkók nevetve szaladgálnak majd az udvaron. A boldog élet, amelyet kívánt magának, a küszöbön várta, már csak bele kellett vetnie magát, nem gondolva a nehézségekre, hiszen minden megoldódik, ha nem is magától, egy kis rásegítéssel biztosan.

            Egyszerű, elegáns, koromfekete ruháját cibálta a tomboló szél, ahogy a szirt szélén állva zokogta bele a bánatát a tengerbe. Üvöltött, ahogy a torkán kifért, hátha így megszabadul a torkát szorongató fájdalomtól. Eleinte a sokktól nem tudta felfogni a történteket, majd a tagadásba temetkezett és napokig nem került elő a vőlegényével közös szobájából. Nem keresték, hiszen már nem is volt senki, aki kereshette volna. Mindannyian eltűntek az életéből: a szülei, a barátai, a szerelme. Akikkel jóban volt, szépen lassan elpártoltak mellőle, a szüleit elvitte az időskor és a tömérdek betegség, amivel szembe kellett nézniük, a férfi pedig, akivel mindenét megosztotta, balesetet szenvedett, miközben hazafelé tartott hozzá. Minden semmivé foszlott egy pillanat alatt, ő pedig itt maradt ezen a világon, egyedül, reményvesztetten.

            A tavasz első cseresznyevirágai belepték a zöldellő füvet, ahogy a vihar tépdeste a gyümölcsfa ágait. Kellemes, megnyugtató illat áradt szét a nő tüdejében, ahogy mély levegőt véve még egyszer, utoljára felnézett a sötétszürke felhőkkel borított égre. Az eső lassan esni kezdett, a tenger háborgott, vad hullámok csapdosták a sziklákat, habos tajtékot verve a part körül. Egy kis időre felrémlett benne a kislány, aki sok-sok évvel ezelőtt ugyanezen a helyen játszott békésen, semmit sem tudva a világról, a kamasz, aki a viszonzatlan gyerekszerelem miatt a vizet bámulva sírt, a boldog menyasszony, aki mintha csak az örömét akarná megosztani a világgal, a napra mosolygott, bármiféle bánat nélkül.

            A meztelen talpak utoljára érintették a füvet, amikor a sötét, elegáns ruhában lévő nő, kisírt szemekkel levetette magát. Csak zuhant, zuhant és zuhant, belenyugvó mosollyal az arcán, tudván, hogy már nincs visszaút. Csak az van, amit maga előtt lát: a szürkéllő sós víz és a szerettei arca. 

Szükségem van rád (Jennie&Lisa)

Ahogy hosszas forgolódás után kinyitottam a szemem, nem sok minden ugrott be az előző estéről. Az azonnal leesett, hogy nem a saját szobámban vagyok, az én ágyam nem ilyen kényelmes. Aztán szép lassan, ahogy felültem és a fejfájás is megkezdődött, képek kezdtek felidéződni bennem: ahogy a klubban táncoltam egyedül, mert senki sem jött el velem szórakozni, majd odajött hozzám egy lány, aki valamiért ismerős volt, de fogalmam sincs honnét. Megittunk pár pohárral, aztán…

 - Jennie! – Ahogy eszembe ötlött, hogy kivel találkoztam a szórakozóhelyen, azonnal megugrott a vérnyomásom. Fogalmam sem volt, hogy nem jöttem rá hamarabb – az egész szobát belengte az illata, az ágyban pedig még erősebben érződött. Kétségbeesetten kezdtem őt keresni, kirohantam a hálóból a nappaliba, onnét pedig a konyhába, de sehol sem találtam.

Utoljára két évvel ezelőtt láttam őt, lefeküdtünk aludni egy este, másnap reggel pedig teljesen egyedül keltem fel. Egy szó nélkül lépett ki az életemből, és minden holmiját vitte magával.

Kellett pár pillanat, amíg megláttam a fehér fecnit az asztalon.

„Tudom, hogy dühös vagy, de… Hagyd, hogy megmagyarázzam. Nyolcra visszaérek, kérlek, várj meg.

Jennie”

Így hát vártam. Még csak hét óra volt, így úgy döntöttem, kiszolgálom magam: vettem ki ruhát a szekrényéből, meg egy törülközőt és elmentem fürdeni, ugyanis iszonyatosan bűzlöttem a vodkától. Ez eltartott egy jó fél óra hosszat, de még mindig volt harminc percem, így meg is reggeliztem, annak ellenére, hogy iszonyatosan kavargott a gyomrom. Úgy gondoltam, ennyit megérdemlek az elmúlt két év gyötrelmeiért. 

Éppen raktam el az elmosott edényt vissza a helyére, amikor hallottam az ajtó nyílását. Ő lépett be, teljes valójában. Sokkal vékonyabb volt, mint amikor utoljára láttam, az arca beesett, mintha alig evett volna.

 - Lalisa… - szólalt meg halk, rekedtes hangon, ahogy a szemeimbe bámult. Visszanéztem rá, egymás tekintetét fürkésztük, úgy szomjaztam a lényét, mint a fuldokló a levegőt. – Még mindig gyönyörű vagy.

 - Még mindig hazudsz – vágtam rá szkeptikusan. – Mint akkor is, amikor azt mondtad, hogy sosem hagysz el.

Szavaimon érezni lehetett a keserűséget, és ugyanez áradt a pillantásaimból is. Két évig hagyott szenvedni, hagyta, hogy éjjel-nappal azon filózzak, vajon mi lett vele. Összeomlottam, amikor egy hét elteltével rájöttem, hogy nem jön vissza hozzám, majd két hónap múltán a bulizásba vetettem magam. Többet jártam ki éjszakánként, mint amennyit otthon töltöttem. Egyik lány karjaiból a másikéba szálltam, vigaszt keresve.

 - Szerettelek, Jennie, jobban, mint bárkit. Az életemet is odaadtam volna érted, de láthatólag neked ez sem volt elég – vicsorogtam. Elöntött a harag, és legszívesebben ordibáltam volna vele.

 - Sajnálom, én… - kezdett volna bele, de félbeszakítottam.

 - Nincs szükségem a magyarázatodra. Nem kell, hogy visszagyere és még jobban felbolygasd az életem. Elég bajom van nélküled is.

Ezzel a végszóval felkaptam a szennyes ruháimat az asztalról és az ajtó irányába indultam. Még mielőtt kiléphettem volna rajta, elkapta a csuklómat és magához rántott.

 - Nekem viszont szükségem van rád, Lisa. Azért jöttem vissza Új-Zélandról, mert nem tudtam elviselni a hiányodat – suttogta a fülembe. Olyan erősen szorított, hogy képtelen voltam kiszabadulni a karjaiból, hiába ficánkoltam. – Szeretlek, és soha többé nem engedlek el.

Eleredtek a könnyeim. Derekát átölelve zokogtam a vállába, én sem akartam többé elereszteni őt. Azt akartam, hogy ez a pillanat is örökké tartson, mint ahogy az elmúlt két év is egy örökkévalóságnak tűnt számomra… 

Hazajöttem (Jennie&Lisa)

 - Szóval… Ez itt a vége, igaz? – kérdeztem mosolyogva rápillantva. Nem bántam meg semmit, ami közöttünk történt, sőt, boldog voltam, hogy egészen idáig mellette lehettem. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, ugyanakkor bíztam abban, hogy előbb-utóbb visszatalálunk egymáshoz, még ha most külön is sodor az élet.

 - Sajnálom, Lisa – zokogta, de én csak kedvesen átöleltem.

 - Semmi baj, Jennie – nyugtatgattam. A hátát simogatva éreztem, hogy az én szemeimbe is szép lassan könnyek gyűlnek, annak ellenére, hogy nem éreztem úgy, mintha a szívem darabokra tört volna. Fájt a szakítás, szomorú voltam, de nem állt meg számomra a világ. – Ha a Sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Ha pedig nem, akkor ez nem a mi utunk. – Őszintén hittem a saját szavaimban, még ha ez abban a pillanatban nem is segített egyikünkön sem. Jennie csak tovább sírt a karjaimban, én pedig próbáltam tartani magam, hogy legalább egyikünk ne úgy nézzen ki, mint akit az élete értelmétől fosztanak meg mindjárt – pedig így volt.

Lassan indulnia kellett, a hangszórókban hallatszott, hogy a járata fél órán belül felszáll. Ezek voltak a végső pillanataink a búcsúra, így nem törődve azzal, hogy ki lát bennünket, utoljára megcsókoltam, belesűrítve minden érzésemet és szerelmemet iránta. Óráknak tűnő pillanat volt, amíg ajkaink összeértek, és sokkal nagyobb fájdalmat okozott az elszakadás, mint gondoltam volna.

Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.

Mindent ugyanúgy hagytam a szobánkban, mikor elment: a párnáján ugyanaz maradt a huzat, az ott felejtett cuccait sem pakoltam másfelé, sőt, a csomagoláskor széthányt ruháival is csak annyi történt, hogy bekerültek a szekrénybe. Nem akartam elfogadni, hogy vége, tudat alatt mindennél jobban abban reménykedtem, hogy egyik este benyit az ajtón, és félve, hogy találtam mást, megszólal: „Hazajöttem.”

Én pedig boldogan vetném a nyakába magam, ha megtenné.

Minden reggelemet futással kezdtem a folyó mentén, ahová régen együtt jártunk sportolni. Minden nap ugyanazt a kávét ittam, amit még anno közösen választottunk. Minden lehetséges értelemben a múltban éltem, és nem is akartam kilépni onnét. Megrögzött mániámmá vált, hogy mindenhol őt láttam, még nagyon hosszú idő után is.

Pont ezért nem tudtam feldolgozni, amikor egyik reggel, a pékségből visszaérve őt láttam az ajtónkban. Vele volt a bőröndje, a macija, amit még neki vettem ajándékba, pillantása az enyémbe fúródott. Óvatosan léptem egyet felé, majd még egyet.

 - Visszajöttem – suttogta, könnyekkel küszködve. Ezúttal én voltam az, aki előbb sírta el magát. A kenyeret a földre ejtve vetettem magam a nyakába és szorítottam ajkaimat az övéire.

 - Szeretlek, Kim Jennie, és soha többé nem engedlek el. Ezt veheted fenyegetésnek – nevettem rá boldogan.

 - Kötözz le, ha valaha is a fejembe venném, hogy ismét elhagyjalak – reagálta, miközben letörölte arcomról a sós cseppeket. – Hiányoztál, Lalisa. Olyan kínzóan fájt a hiányod, hogy nem bírtam tovább. Remélem, hogy te nem…

 - Hogy nem találtam mást? – kérdeztem kuncogva. – Csak rád vártam. De azért jöhettél volna előbb is… 

A maradás ára (BaekYeol)

Talán egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem szükségem van rá.

A bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.

 - Miért van mindened összecsomagolva? – lépett be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött a lényéből a fenyegetés.

 - Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.

Dühös volt.

Megütött.

Bántott.

Tudtam, hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a zokogás.

Mindig is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.

Napokig nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem, mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.

Nem, nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg kellett hoznom.

Szombat este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.

Nyugodtan ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki, mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár falat után furcsán nézett rám.

 - Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian, de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az utolsó vacsoránk.

Láttam, ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni. Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket, amikor nézhetem.

 - Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt, mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is. 

A boldogság (Lisa&Jennie)

 - Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.

Legnagyobb meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.

Fogalmam sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.

Mikor elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt most mi történt.

 - Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam, ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.

 Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.

 - Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.

 - Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot. 

Vallomás (Jennie&Lisa)

Fogalmam sincs, hogy megváltozott volna-e bármi is, ha abban a pillanatban megcsókolom őt. Lehet, hogy a barátságunk lett volna az ára az önzésemnek, nem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy akkor voltam a legboldogabb talán az egész életemben, amikor az ágyán üldögélve, szorosan mellette együtt néztünk valami hülye videót. Éreztem, ahogy levegőt vesz, szinte hallottam a szívdobogását, és nem tudtam róla levenni a szemem. Gyönyörű volt, és abban a pillanatban minden vágyam volt az ajkaira simítani a sajátjaimat.

A legjobb barátom volt, sőt, még most is az, és én sikeresen belészerettem. Soha nem mondtam el neki, féltettem a kapcsolatunkat, most pedig itt állunk a bevásárlóközpont tetején, és én készen állok rá, hogy eláruljak neki mindent

A cigim meggyújtásával bénázva próbáltam húzni az időt és elrejteni a kezeim remegését. Nem dohányoztam rendszeresen, így láthatta rajtam, hogy valami nagyon fontos dolgot akarok neki elmondani, de nem siettetett.

 - Tudod, valójában fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Veled mindig könnyű beszélgetni, bármiről is van szó, mégis, most… - szólaltam meg, az első slukktól kicsit köhögve és rekedtesen. A második már könnyebb volt, a harmadik pedig el is lazított kicsit végre. Nem szólt közbe, hagyta, hogy összeszedjem a gondolataimat, sőt, inkább rám sem nézett. Így meg tudtam bámulni hosszú sötétbarna haját, gyönyörűen formás alakját, ami ugyan nem segített, de legalább elterelte kissé a figyelmem a gyomromban gyűlő és összecsomósodó idegről.

 - Szóval… A francba, el sem tudod képzelni, milyen nehéz ez most nekem – motyogtam halkan, ismét beleszívva a kezemben tartott büdös, fehér rúdba. A lábam egyfolytában járt, doboltam vele, mint egy hiperaktív kisgyerek, miközben a bátorságot gyűjtögettem magamban. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogyan fog majd reagálni, de a hirtelen megforduló lénye és a szemeimbe fúródó buzdító pillantás erőt adott nekem.

 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Ha megöltél valakit, csak mondd, és hozom az ásót. Tudod, harminc centivel a föld alatt már minden az állam tulajdona… - nevetett fel játékosan, azonban ez számomra most sokkal nehezebb volt, mint egy gyilkosságot bevallani.

 -  Leszbikus vagyok – nyögtem ki végül. A többi pedig már könnyen jött, talán túl könnyen is, a szavak ömleni kezdtek belőlem. – Igen, leszbikus vagyok, és rohadtul megkönnyebbültem, most, hogy kimondtam. De még van valami, ami be szeretnék vallani – kezdtem el hadarni, bár ez tőlünk megszokott volt. Előfordult olyan is, hogy annyira gyorsan beszéltünk, hogy körülöttünk senki nem értette, mit mondunk.

 - Szeretlek. Fogalmam sincs, hogy mióta, vagy, hogy mikor esett le, de szeretlek, és nem tudtam többé magamban tartani. – A hangom megremegett beszéd közben, de nem bántam. Az arcába nézve vártam a válaszát, de az valamiért nem jött. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött, és szóhoz sem jut, így inkább én beszéltem helyette.

 - Tudom, hogy nem érzel úgy, mint én, nem is várom el. Csak el akartam végre mondani, hogy tudd. Azt is megértem, ha nem akarsz többé a barátom lenni, szóval…

 - Te idióta – ölelt meg szorosan, félbeszakítva engem. – Ettől semmi nem fog megváltozni, ugyanúgy a legjobb barátom leszel.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiejtve a kezemből a csikket visszaöleltem. Örültem, hogy a szerelmemtől függetlenül minden ugyanaz marad közöttünk. Boldog voltam, még ha nem is felhőtlenül. 

Mindig otthon (Lisa&Jennie)

Mély slukkot szívva a cigimből engedtem a tüdőm mélyére a nyugtató füstöt. Pont leszartam, hogy lehet-e dohányozni egy iskola tetején, vagy sem, úgysem érdekelt senkit a jelenlétem.

Osztálytalálkozóra jöttünk vissza, öt évvel az érettségink után. A legtöbb jelenlévő már megszerezte a diplomáját, míg nekem még mindig fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az életemmel. Ők öntelten és büszkén mesélték az elért eredményeiket, én pedig csak csendben üldögéltem, míg rám nem került a sor.

- Én… Beutaztam a világot – vontam meg a vállam, a tekintetekben pedig értetlenség tükröződött. Mintha baj lenne, hogy egy huszonhárom éves lány még a pillanatnak él, és nem teszi tönkre magát a munkával járó stresszel. – Utcazenélésből tartottam el magam, eljutottam egészen Új-Guineáig.

És most itt vagyok a tetőn, egyedül, azon gondolkozva, vajon ő észrevett-e egyáltalán. Ezért is gyújtottam rá, ugyanis nem láttam, hogy akár egyszer is rám pillantott volna.

Jennie maga volt a megtestesült ridegség velem szemben, mintha az, amit régen mondott, semmissé vált volna. „Nem érdekel, hogy a lányokat szereted, nem érdekel, hogy belém szerettél, ettől függetlenül ugyanúgy a legjobb barátod maradok. Mindörökre.”

Aha. Lófaszt. A legjobb barátok köszönnek egymásnak, főleg, ha majd’ egy fél évtizede találkoztak utoljára, sőt, ilyenkor megkérdezik a másiktól, mi történt vele mostanában, hogy van, és hasonlók. Legfőképpen pedig nem szakítják meg a kapcsolatot rögtön érettségi után

Hallottam az ajtó nyitódását, miközben egy új szálra gyújtottam. Nem fordultam hátra, nem érdekelt túlzottan, ki kíván csatlakozni hozzám.

- Adsz egy szálat? – támaszkodott mellettem a korlátra, azonban arcát nem láthattam, mivel barna haja eltakarta előlem, ahogy a vállán előrehullott. Mindenesetre, én figyeltem arra, hogy rajtam csak a közöny és egy kis ellenszenv látszódhasson.

- Nem dohányzol – jelentettem ki egyszerűen, de csak felkuncogott.

- Úgyis meghalunk egyszer. Nem mindegy, hol kezdem el? – kérdezte szarkasztikusan, mire csak vállat vonva letüdőztem a slukkot, miközben a dobozt kinyitva felé kínáltam.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen negatívan látod a világot.

- Csak mióta elmentél.

Meglepett a reakciója, hitetlenkedve felnevettem. Mindig is utáltam, ha hülyére vettek, ezt ő is tudta, ezért még csak nem is feltételeztem volna, hogy át akar verni.

- Megállíthattál volna – fordítottam hátat Szöul gyönyörű látványának, élveztem, ahogy szőke hajamba belekapott a magaslati levegőáramlás. Ő nem követte a példámat, gondolom, egyszerűbb volt a tájat bámulni, mint a szemembe nézve elmondani, amit akart. A második fehér rudacskám már a végéhez közeledett, így ismét a kezembe vettem a piros-fekete dobozkát.

Hogy éreztem-e még valamit iránta? Fogalmam sincs. A gyomrom görcsbe rándult, ideges voltam a jelenlétében, a pulzusszámom is jóval megemelkedett, de nem tudtam, hogy ez a dühtől, vagy mástól van.

- Sőt… Megállíthatsz – utaltam arra, hogy ez után a találkozó után megint elutazom. – Egy szavadba kerül, és nem megyek sehová – ajánlottam, de nem szólalt meg. Hallottam a mély sóhaját, ahogy kifújta a füstöt, éreztem magam mellett, ahogy felegyenesedik, és eldobja a csikket.

- Tudod… Nem az én tisztem eldönteni, hogy mész, vagy maradsz.

- Ha nincs miért maradnom, megyek – reflektáltam erőtlenül a mondatára, mire megfordult, és elindult az ajtó felé. Hátra sem nézve intett nekem, majd ismét mondott valamit, amit csak épphogy megértettem.

- Mindig van miért maradnod.

Természetesen egész nap a szavai jártak a fejemben. Mikor lefeküdtem az ágyamra, akkor sem tudtam kiverni a fejemből, így alig aludtam valamit az éjszaka. Incheon repterére tartva is végig ő kötött le. Átfutottam magamban az együtt töltött pillanatokat, a négy közös évünket, amíg legjobb barátok voltunk, a pillanatot, amikor elmondtam neki az érzelmeimet, és hogy ő felajánlotta, hogy nála mindig otthonra találok, bármi is történjék.

„Elmenni bármikor el tudok, de most egyelőre… Itt akarok lenni. Vele.”

- Vissza tudna fordulni, kérem? – hajoltam előle a taxisofőrhöz, aki csak morogva biccentett egyet. Bediktáltam neki a címet, majd csendben hátradőltem, és bedugtam a fülesemet. Kiürítettem kissé a fejemet, hogy mikor odaérek Jennie lakásához, normálisan és összeszedve magam elmondhassam neki, amit szeretnék.

Abba persze nem gondoltam bele, hogy egyik pillanatról a másikra elalszom az autóban, így arra ébredtem, hogy a taxis rázogat, és a kezembe nyomja a számlát. Gyorsan fizettem, és a bőröndömet kivéve a csomagtartóból néztem fel a többemeletes házra.

- Nos, legyen, ahogy a sors akarja – motyogtam magam elé, majd a lépcsőkön fellépdelve kikerestem Jennie nevét és becsöngettem.

- Ki az? –szólt bele rekedtesen a kaputelefonba, mire erőset dobbant a szívem odabent. Örültem neki, hogy ismét hallhatom őt, a felszínre jöttek a régi érzések, és egy szempillantás alatt újra tizennyolc évesnek éreztem magam.

- Lisa… Lisa vagyok. – A hangom elcsuklott, ahogy először próbáltam kimondani, így csak másodszorra sikerült. Nem válaszolt, viszont meghallottam az elektromosan záródó ajtók tipikus zúgását: beengedett.

A bőröndömmel a kezemben felcaplattam a harmadikra, ahol a lépcsőtől számítva balra, a sarokban egy nyitott ajtóban várt rám a lány, akiért Szöult választottam a világ helyett.

- Mondd csak… Meghúzhatnám magam nálad egy kis ideig? – kérdeztem kissé félénken, nem voltam biztos a válaszában. Ő csak elmosolyodott, és azon a fáradságtól rekedt, észveszejtő hangján válaszolt.

- Nálam mindig otthon vagy.

Egymás mellett (Chanyeol&Seungjun)

Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy egy szép, napos szombat délután Park Chanyeollal fogok egy kávézóban üldögélni és beszélgetni, valószínűleg képen röhögöm. És nem csak azért, mert a sokak által fanolt, colosnak is hívott srác Dél-Korea egyik legnépszerűbb rappere, hanem mert merőben irreálisnak tartottam, hogy valaha is bármelyik exemmel szóba álljak, nem hogy kedélyesen elcsevegjek.

Azonban most a helyzet inkább volt kínos, mint vicces, ugyanis így, hogy ott ült velem szemben, az italába meredve, zavartan, nem tudtam levenni róla a szemem. Tudtam, hogy nem illik megbámulni a nálam idősebbet – még ha alig tizenegy hónappal idősebb csak -, de egyszerűen képtelen voltam nem nézni őt. A mindig határozott, magabiztos srácot, aki most a tekintetét lesütve próbált a bocsánatomért esedezni.

- Szóval pontosan mit is szeretnél tőlem? – kérdeztem gunyorosan felvont szemöldökkel. Felnézett rám – az a mégy centi a javamra néha nagyon soknak tudott tűnni -, és nagyon halkan megszólalt, szinte alig hallottam.

- Ha azt mondom, megváltoztam… - kezdett bele azon a borzongatóan mély hangján. – Adnál még egy esélyt?

Félrenyelve köhögtem fel az americanomat, miközben hitetlenkedve még feljebb emeltem a szemöldököm.

- Te most viccelsz velem, ugye? – A hangom tárgyilagos volt, még a nyomát sem mutattam dühnek vagy bármiféle idegeskedésnek. – Két évvel ezelőtt megcsaltál a csapattársaddal, Jonginnal, mert én nem adtam oda magamat neked három hónap után. Még csak részeg sem voltál, egyszerűen csak nem tudtad hova dugni a farkadat – vontam meg a vállam közömbösen.

Több mint huszonnégy hónapom volt rá, hogy túllépjek rajta, így már nem okozott túl nagy nehézséget, hogy a szemébe vágjam az igazságot. Egy darabig ugyan fájó pont volt számomra, de rengeteg alkalmi partner után rájöttem, hogy felesleges a hozzá hasonlóakon rágódni, így továbbálltam.

- Még csak bocsánatot sem kértél, amikor kidobtalak, szóval szerintem ezt a beszélgetést itt fejezzük be. – Lenyeltem az utolsó kortyot a poharamból, majd a dzsekimet a karomra fektetve kisétáltam a hűvös őszbe.

Sokan mondják, hogy az ősz a felejtés évszaka. Amikor minden lezárul, hogy télre csak a ridegség és a jég maradjon, és úgy gondolom, ezt az érzésekre is át lehet ültetni.

Fogalmam sem volt, vajon megbánom-e a döntésemet, hogy otthagytam, egyszerűen csak hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem az üzlet üvegajtaján. A közöny úrrá lett rajtam, ahogy először megpillantottam, ezúttal ő maradt hoppon.

- Seung Jun… - hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire megtorpantam, de nem fordultam vissza. Vártam, hogy elmondja, amit akart, de csak akkor szólalt meg, amikor elém lépett és a szemembe nézett. – Nem foglak elengedni. Két éve ugyan megtettem, anélkül, hogy bármiféle magyarázatot adhattam volna, de ezúttal nem teszem. Nem tehetem.

Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem, de hatalmasat dobbant a szívem. Talán a szemei csillogása, talán az az elszánt arckifejezés, vagy maga a tény, hogy lett volna magyarázata az akkor történtekre, fogalmam sincs, de valami arra késztetett, hogy hallgassam meg a mondanivalóját.

- Rendben. Akkor avass be abba, mit lehet magyarázni egy megcsaláson. – A hangom ugyan vesztett az éléből, de még mindig elég rideg maradt. Még számomra is furcsa volt, olyannak tűnt, mintha még mindig foglalkoznék vele.

- Tudom, hogy nincs mentségem rá, szimplán csak hülye voltam. Gyerekes, és a te szavaiddal élve „nem tudtam hová dugni a farkam”. De megváltoztam. Felnőttem, és beláttam, hogy mekkora hülye voltam, hogy elszalasztottalak. Tényleg szerettelek, Seungjun, és még mindig szeretlek. Ezért mertem eléd állni, mert két évig ez a szerelem nem vesztett az erejéből. – A vallomása kettős érzéseket váltott ki belőlem: egyrészt megmelengette a szívemet, hogy még mindig így érez irántam, másrészt pedig a hideg rázott ki a nyálasan romantikus szövegétől.

- Legyen. – A szavak anélkül jöttek az ajkamra, hogy átgondoltam volna őket. De néha a hirtelen döntések tesznek jót az életünkkel, nem igaz?  - Egyetlen egy esélyt kapsz, Chanyeol, nem többet. Ha pedig elcseszed, az a te felelősséged – kötöttem ebet a karóhoz, ő pedig csak lelkesen bólogatott, majd a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, Seungjun. Ígérem, nem bánod meg – suttogta a nyakamba, meleg leheletétől megborzongtam.

- A számom még megvan, ugye? – kérdeztem, kissé eltolva őt magamtól. – Hívj fel este, hogy megbeszéljük, mikor találkozzunk, rendben?

Őszintén szólva estére meg is feledkeztem arról, hogy megbeszéltük, hogy hívni fog, így meglepetésként ért, amikor a telefonom kijelezte Chanyeol nevét.

- Szia – köszöntem bele azonnal, ahogy felvettem. – Mi újság?

- Szia, semmi különös. – Kínos csend állt be közöttünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon. Pár másodpercnyi némaság után végül ismét ő szólalt meg. – A holnap estéd szabad?

- Eddig még nem tudok róla, hogy programom lenne – feleltem közömbösen. Az elsődleges célom az volt, hogy megnehezítsem a dolgát, de persze, ha már megígértem neki a második esélyt, nem táncolhattam vissza. Bár nem is akartam.

- Akkor találkoznál velem a kávézó előtt, ahol ma voltunk? – Éreztem, hogy szinte úgy próbálja belőlem kihúzni az együtt töltött időre való ígéretet, így megadtam magam neki.

- Igen. Körülbelül mikor?

- Hétre ott leszek.

- Akkor én is – feleltem, és kinyomtam.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem agyaltam Chanon egész éjszaka. Még aludni sem tudtam, és így a pénteki napom is szörnyen kezdődött a munkahelyemen. Morcos voltam, a többiek is azok voltak, ahogy beértem, a főnök egy lecseszéssel fogadott, hogy miért nem vagyok még készen az új videojáték tervezettel, és még a legjobb barátommal is összevesztem, mert elfelejtettem visszaadni neki a könyvét.

Ha csak ezeket veszem alapul, semmi kedvem nem volt még az estét is az exemmel tölteni, de kötött az adott szavam, és úgy gondoltam, nem lett volna fair részemről, ha lemondom. Így inkább csak csendben végigszenvedtem a délelőttöt és a délután egy részét, hogy aztán otthon, egy forró zuhanytól kissé megnyugodva kissé izgatottan készüljek fel az estére.

Kitettem magamért, ez biztos: a kedvenc, sötétkék öltönyömet vettem fel, a hajamat is tökéletesen állítottam be, úgy döntöttem, hanyagolom a nyakkendőt, és az ingem felső két gombját sem kapcsoltam be. Nem mondom, hogy el akartam csábítani, csak… El akartam csábítani.

Talán én jobban izgultam ettől, mint ő. Egy órával korábban elindultam, és volt időm nagyon sokat gondolkodni. Fájóan kellett bevallanom magamnak, hogy akármennyire is ezt szerettem volna hinni, de nem léptem túl rajta, vagy legalábbis nem eléggé.

Még volt időm meginni valamit, így egy latte mellett döntöttem. Az alig pár óra alvás után szükségem volt a koffeinre a szervezetemben, így dupla adagot kértem, hiába nézett rám a pultos lány kikerekedett szemekkel. A terasz egyik asztalánál szürcsölgettem az italomat, mikor meghallottam aznap esti randipartnerem hangját.

- Gyönyörű vagy.

Hirtelen kaptam fel a fejem, és egészen egyszerűen eltátottam a szám. Chanyeol egy vörös inget viselt, hozzá pedig fekete zakót, ezzel majdnem teljes kontrasztot alkotva az én sötétkék öltönyömmel és fehér ingemmel.

- Te is jól kitettél magadért. Jó látni, hogy még mindig megvan ez a felsőd – utaltam a vörös ruhadarabra, amit még én vettem neki a hónapfordulónkra.

- Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére – felelte csillogó szemekkel. – Mehetünk? – kérdezte, lepillantva a két poharamra.

- Persze – álltam fel a helyemről. – Mi a helyzet a csapatoddal? – érdeklődtem a srácok hogyléte felől, mire kissé lehervadt a mosoly az arcáról.

- Gondolom hallottad, hogy Tao is kilépett… Azóta nem az igazi. Persze, összetartunk, mert muszáj, de valahogy… Semmi sem olyan jó, mint az elején volt – mesélte. Természetesen tudtam, hogy mi történt velük, de úgy gondoltam, két év alatt túltették magukat rajta, de ezek szerint nem. A fájdalommal a tekintetében úgy nézett ki, mint egy elhagyatott kiskutya, és szinte kényszert éreztem, hogy megöleljem.

- Tudom, hogy erős vagy, Chan. – Nem is kellett többet mondanom, egyszerűen csak szembe fordítottam magammal, és a karaimba vontam.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, Junnie – motyogta a vállamba, mire elmosolyodtam. Megborzongtam attól, hogy ismét ezt a becenevem hallottam, amit még ő adott nekem. – Istenem, hogy milyen egy hisztis liba tudok lenni néha – nevetett fel kínosan, miközben elhúzódott tőlem, és megtörölte az arcát, hogy ne lássam a könnyeket, amelyek Tao emlékének hatására törtek elő belőle.

- Szóval, mit terveztél estére? – vetettem fel egy másik, sokkal kellemesebb témát, hogy elterelhessem a figyelmét. Láthatóan sikerült is valamennyire, ugyanis a fájdalom mellett egy kis öröm is csillant a szemeiben, és az ajkai is mosolyra húzódtak.

- Az meglepetés.

Nos, valóban meglepődtem, többször is. Az első akkor ért, amikor a lakása előtt álltunk meg, a második akkor, amikor megláttam mindazt, amit nekem készített: gyertyafényes vacsora, a kedvenc ételeimmel, közös kép kivetítve a falra, és még halk zene is szólt, az, amelyiket sokszor énekelgette nekem régen.

- Tudod, ezek alapján az ember azt hinné, hogy vagy megfektetni akarsz, vagy megkérni a kezem – jegyeztem meg viccesen.

- A válaszom mindkettőre ugyanaz lenne: még nem – reagált poénnal a poénra, mire elnevettem magam.

- Jó tudni, hogy mindkettő tervben van, de remélem, nem bánod, ha én tenném meg inkább mindkettőt – villantottam rá kihívó vigyort. Az este további része is ugyanilyen viccelődéssel, és a kaja után egy üveg jó minőségű bor elkortyolgatásával telt.

Az órára nézve realizáltam, hogy lassan tizenegy óra, szóval úgy gondoltam, lassan ideje lenne elindulnom.

- Talán mennem kéne, elég későre jár már – tápászkodtam fel az asztal mellől. Már nyúltam volna a zakómért, de megéreztem Chan hatalmas tenyerét hosszú ujjaimon.

- Maradhatsz, ha szeretnél. – A szemeire nézve nem tudtam nem észrevenni az ajkaimat fürkésző tekintetét. Én is éreztem a fizikai vonzást, ami kettőnk között jött létre, de tudtam, hogy ő elővigyázatosságból nem fog lépni, így megtettem én. Magamhoz húztam vékony testét, éreztem az ujjaim alatt az izmainak játékát. ahogy először megfeszült, majd elengedte magát. Elmosolyodtam, ahogy láttam lehunyt pilláit, majd én is lehunytam az enyéimet, még vadabb táncba hívva a nyelvét.

Nem tudom, hol jött el az a pillanat, amikor már nem tudtam kontrollálni a cselekedeteinket. Azt vettem észre, hogy a ruháink szanaszét vannak szórva a konyhában, így inkább afelé kezdtem terelni randipartnerem, amerre a szobát sejtettük.

- Chan… - szakadtam el egy pillanatra az ajkaitól, mire ő azonnal áttért a nyakamra. – Merre van a háló? – kérdeztem kissé lihegve, mire fordított helyzetünkön, és arrafelé kezdett irányítani, egy pillanatra sem hagyva abba tevékenységét.

Az estének végül a négy fal között lett vége, pont ott, ahol nem terveztem, és ő is megkaphatta azt, amire két évvel ezelőtt annyira vágyott. Azt, ami miatt elváltak az útjaink.

De végül mégis egymásra találtunk, és az az érzésem, hogy ez ismét megtörténne, ha elszakadnánk. Végül úgyis egymás mellett kötnénk ki.