Valami nagy dolog

Ahogy a villámlás okozta fény kihuny, teljes sötétség telepedik a szobára. Egy, kettő, három… - számolom magamban a másodperceket, majd felharsan a dörgés, fülsértően hangosan. A sarokban összekuporodva, füleimet befogva próbálok tudomást sem venni a viharról, hátha kivételesen nem sikoltok fel minden hirtelen fuvallatra és hanghatásra.

Ha megkérdeznék, mi az az egy dolog, amitől a leginkább rettegek, akkor habozás nélkül az ehhez hasonló éjszakákat mondanám. Amikor nem tudok aludni, mert halálra vagyok rémülve. A félelmem persze teljesen alaptalan, ezzel tisztában vagyok, mégis, mindig olyan érzésem támad, mintha magamra haragítottam volna az isteneket.

 - Youngjae, minden rendben? – hallom az ajtó mögül Yongguk hangját. Nem felelek, de rájövök, hogy megint kiabáltam. Halkan nyit be a szobába, egy gyertya fényével világítja meg sápadt és ijedt arcomat. Nem kérdez semmit, csak odatelepedik mellém, és átkarolja a vállam. Kissé megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, de ettől függetlenül a védelmet nyújtó mellkashoz préselem az arcomat, belebújok az ölelésébe. Kissé kínos számomra a helyzet, hiszen ez az első eset, hogy a srácokkal való együttélésem alatt ilyen történik.

Yongguk persze szeretetreméltó leader, tényleg olyan, mintha a csapat apukája lenne. Mindig van mindenkihez egy-két jó szava, leszid minket, ha kell, motivál, ha le vagyunk törve, és természetesen megvéd, amikor szükségünk van rá. Mint most nekem…

Ahogy a vihar csendesedik, úgy nyugszom le én is fokozatosan. Hyung néha-néha megsimogatja a hátam, vagy puszit nyom a fejem búbjára, amit nem igazán tudok hová tenni. Még akkor sem enged el, mikor hajnalodik, pedig az ég már kitisztult, a Nap fényei pedig kezdik megvilágítani Szöult. Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de a pillái le vannak hunyva, láthatóan elbóbiskolt. Nem tudok betelni a látványával, olyan békés és gondtalan, hogy az az érzésem támad tőle, mintha a világ gondjai megszűnnének létezni, és csak ketten lennénk a világegyetemben; ő és én.

Furcsa érzés kerít hatalmába, amit eddig talán még sosem éltem át. Közelebb hajolok hozzá, szinte nem is tudom, mit csinálok, a szemei és a szája között cikázik a figyelmem. Nevezhetjük fiatalkori fellángolásnak, azt hiszem. Ajkaink egy apró pillanatig összeérnek, de ő megrezzen, így hirtelen hátravetődök, az arcomat megvilágítja a felkelő Nap pirosas fénye, de még így is látszik, hogy a bőröm a vörös minden árnyalatában pompázik.

 - Izé… Én csak – próbálnék mentegetőzni, de semmilyen logikus kifogás nem jut eszembe. Csak zavarodottan bámulok rá, várom a reakcióját, de ő láthatólag teljesen nyugodt. Sőt, mintha egy elégedett mosoly bujkálna a szája sarkában, bár ezt lehet, hogy csak én képzelem be.

 - Te csak? Sunyiban meg akarsz csókolni? – kérdezte szinte már ingerlően, mintha az lenne a célja, hogy rávessem magam. Vagy csak hallucinálok. Egy alvás nélküli éjszaka után bármi kitelik tőlem.

 - Nem, dehogy! Csak elbóbiskoltam, azt hiszem, és véletlenül összeért az ajkunk, és én felébredtem és megijedtem, és… - hadarom, arcbőröm pedig szerintem már olyan árnyalatú, ami nem egészséges egy huszonéves férfinak.

 - Nyugi van, csak szívatlak. Örülök, hogy megnyugodtál – vált témát hirtelen.

 - Köszönöm, hogy itt voltál velem, és sajnálom, hogy gondot okoztam – szabadkozom zavarban. Hiszen miattam nem aludt ő sem, virrasztott egész éjszaka úgy, hogy ma még dolgoznunk is kell.

 - Ugyan, leader vagyok, ez a dolgom, hogy segítsek nektek, a csapatnak. Ha itt reszketsz a félelemtől, és kiabálsz, az senkinek sem jó. Akkor már inkább csak mi ketten legyünk fáradtak, mint mind a hatan… - mondja, mire helyeslően bólintok. – De ha jól látom – pillant az ébresztőórámra. –, még van két óránk kelésig. Én szerintem igénybe veszem az ágyad egyik oldalát, és alszom – villant rám egy mosolyt, majd felkel a földről, és befoglalja a franciaágy felét. Én ledőlök mellé, hiszen legalább egy kevés pihenésre szükségünk lesz, ha teljesíteni akarunk a nap folyamán.

 - Tényleg sajnálom, ami történt… - motyogom, és még mielőtt elalszom, hallom a szavait, és látom a furcsa, szeretetteljes mosolyát.

 - Én nem.

Mikor megszólal az ébresztő, egy eléggé furcsa pózba bonyolódva ébredek. Konkrétan a kezeivel átfonva szorítja a derekam, a lábaink keresztben, és valamit érzek a hasamhoz nyomódni. Fészkelődöm egy kicsit, de csak még erősebben tart, így feladom.

 - Hyung, kelnünk kéne – szólalok meg halkan, hogy felébresszem, és kiszabadított kezemmel kisimítom a haját a szeméből. Valamit halkan motyog, de nem értem, így nem is szentelek neki nagyobb figyelmet. – Yongguk, a többiek már biztos ébren vannak – mondom kicsit hangosabban, de még mindig nem ébred fel. Ekkor úgy döntök, valami drasztikusabbhoz folyamodok. – Tudod, valami nagy dolog piszkálja a hasamat… - Próbálom nem elröhögni magamat, ahogy szemei hirtelen kipattannak, elenged és leesik az ágyamról. Felkel, és kirohan a szobámból, valószínűleg a mosdóba, és nem is jön vissza.

Ez a kis közjáték megalapozza a hangulatomat, így vidáman állok neki a mai napnak, a fáradtság ellenére. A tükörbe nézve látom a táskákat, amik akkorák, hogy akár egy Luis Vuittonnak is elmennének… Lehet, hogy sok pénzt keresnék, ha eladnám őket?

A kisbuszban akárhányszor Yonggukra pillantok, elfog a nevethetnék. Ugyan a többiek furcsán méregetnek emiatt, de nem áll szándékomban választ adni a fel nem tett kérdéseikre. Ez csak kettőnk emléke, és valahogy ez a tudat boldoggá tesz.

A napunk zökkenőmentesen telik, mire hazaérünk, már legszívesebben az ágyamban feküdnék és aludnék. Előbb elmegyek fürdeni, és a törülközővel a derekamon lépek be a szobámba, ahol Hyung ott vár. Láthatóan nagyon fáradt és nagyon komoly, mintha valami fontosat akarna mondani, de ezúttal az ő arca válik pirosabbá, ahogy megpillant.

 - Én csak… - kezdene bele, de elakad a szava, amikor én a szekrényemhez lépve kinyitom annak ajtaját, ezzel eltakarva magamat előle. Elengedem a törölközőm, ami így lecsúszik rólam. Legfeljebb a fenekemet láthatja, amíg fel nem húzok egy alsónadrágot és egy melegítőt. Mikor végzek a procedúrával, ismét felé fordulok.

 - Igen? – kérdezem, mosolyt villantva rá.

 - Bocsánatot szerettem volna kérni a reggelért, ha kínos helyzetbe hoztalak.

A szavai meglepnek, de csak közvetlenül elé lépek, beleakasztom az ujjam a pólója nyakába, és közelebb húzom magamhoz.

 - Csak akkor kérj bocsánatot valamiért, ha tényleg bánod is – suttogom mélyen a szemébe nézve, majd – ezúttal szándékosan – megcsókolom. Nyelveink vad táncot járnak, láthatóan ő is annyira vágyott erre, mint én.

Lehet, hogy csak egy fellángolás, nem szerelem. De ki tudja, mi sülhet még ki belőle. A lényeg, hogy az életnek minden pillanatát élvezni kell. 

Tout doucement (MarkSon, +18)

Ahogy beérünk az ajtón, azonnal az ajkaimra mar, nem tétovázik. A hálószoba felé terelem, miközben szinte dominanciaharcot vívunk egymással. Elválok tőle, de csak amíg lenyomom a kilincset és az ágyhoz vezetem. Ledöntöm rá, majd felfedezőútra indulok a testén kezeimmel, számmal a nyakát csókolom.

 - Mark… - nyögi a nevemet halkan és érzékien, amitől elvigyorodom, és megszabadítom a pólójától. Végigcsókolom a mellkasát, ahol csak érem, és képtelen vagyok uralkodni magamon, kicsatolom az övét és lerángatom a nadrágját. Már csak egy alsó választ el attól a gyönyörtől, amit ő kínál nekem.

Mindkettőnk vére forr az este folyamán elfogyasztott alkoholtól és a szenvedélytől, és ahogy meztelen bőre hozzám ér a ruhán keresztül, érzem a hőt, amit magából áraszt.

 - Ez így nem fair. Túl sok minden van rajtad – morogja, majd széttépi az ingem, a gombok csak úgy repkednek szanaszét. Az volt a kedvencem, de a legkevésbé sem érdekel. A két lába közé térdelek, és magamhoz vonom egy csókra, miközben szabad kezemmel végigsimítok a férfiasságán. Keménysége még jobban bevadít, beleharapok az alsó ajkába. Megérzem a számban a vér fémes ízét, ezért inkább a nyakát kezdem harapdálni. Erősen megszívom az érzékeny bőrt, ezzel is nyomot hagyva rajta és nyögést csalva ki belőle. – Mi lenne, ha abbahagynád végre a játszadozást? – kérdezte halkan és rekedten, mire elvigyorodva emelkedtem ülő helyzetbe. Élvezem a helyzetet, hogy uralkodhatok rajta, így nem teszek semmit.

Láthatóan dühös, ő is felkel az ágyon. Szemei szinte szikrákat szórnak, ahogy szúrós tekintettel rám mered.

 - Elárulnád, hogy mégis mi a faszt csinálsz? – kérdezi, mire mosolyom még szélesebb lesz, már ha ez lehetséges.

- Azt mondtad, hagyjam abba a játszadozást. Abbahagytam – adtam készségesen választ, mire ahelyett, hogy bármit is reagálna, maga alá terít, és vadul csókolni kezd. Nyelveink vad csatát vívnak, időnként oda-odaharapok egy kicsit, ezzel is jelezve, hogy ki az aktív fél kettőnk közül.

Fordítok a helyzetünkön, és ott folytatom, ahol abbahagytam. A végignyalok a mellkasán, egészen az alsónadrág széléig, ahol egy pillanatra megállok, hogy felpillantsak az arcára. Szemei lehunyva, halkan pihegve várja a következőket. Tudtam, én, hogy nem is olyan erős férfi ő…

Nyelvemmel kényeztetem, először az anyagon keresztül, amivel további hangokat csalok elő belőle. Engem is egyre jobban szorít a nadrágom, így miközben neki a számmal okozok örömet, gyorsan megszabadulok tőle, de előtte még előveszem a farzsebemből az óvszert. Fő a biztonság, ugye…

Őt is megszabadítom az egyetlen, még kettőnk közé álló ruhadarabtól, majd a tagját a számba véve kezdem szívni, majd elkezdem előkészíteni a terepet magamnak. Először csak nyomok egy kis síkosítót az egyik ujjamra, és azzal kezdem tágítani, majd hozzá igazítom a másodikat, végül a harmadikat is. Az óvszert kibontva felhúzom magamra, majd kenek magamra is egy kicsit a krémből, majd a bejáratához illeszkedve kezdek befelé nyomakodni a szűk nyílásba. Eleinte láthatóan kellemetlen neki, halkan nyöszörög, merevedése is lelohad kissé, amin pár rántással segítek. Ott csókolom, ahol érem, ezzel próbálva elvonni a figyelmét a kevés fájdalomról, amit okozok neki. A mellbimbóját kényeztetem, mikor teljesen elmerülök benne. Mindketten jólesően felnyögünk, mikor lágyan, gyengéden mozogni kezdek benne.

Nem akarok elsietni semmit, így a tempót fokozatosan növelem csak, de a reakciói olajat öntenek az ereimben terjengő tűzre. Egyre szenvedélyesebben, harmonikusan mozog együtt a testünk, érzem az apró izzadságcseppeket lecsorogni a hátamon, ahogy Jackson végigkarmol a lapockáimon. Ha nem fulladnék bele a vágyba, biztosan felszisszennék a fájdalomtól, amit a körmei okoznak, de így csak még jobban hajszolom a kielégülést.

Jackson nem igazán tudja, hova tegye a kezeit; hol saját magát ingerli, hol az én csípőmbe mar bele, vagy markolja a fehér lepedőt alattunk, lehunyt szemeit összeszorítva nyög minden egyes lökésemkor.

Hamar a csúcsra jutunk, szinte majdnem egyszerre élvezünk el. Ő a saját hasára lövelli spermáját, míg én az óvszerbe bele, amit amint kihúzom magam a partneremből, azonnal az ágy melletti kukába dobok. Ledőlök a szőke mellé, mélyeket lélegezve próbálok nem gondolni semmire, de a rekedtes hangja meggátol benne.

 - Akkor mi most… Mik vagyunk? – kérdezi bizonytalanul, mire lágy csókot nyomok az ajkaira.

- Csak… Fejezzük be ezt az estét úgy, ahogy elkezdtük: kötöttségek nélkül, élvezettel. A többi ráér holnap is – felelem halkan, olyan hangon, amiben benne van a jövő ígérete és a döntés lehetősége. – Szeretnél zuhanyozni? – kérdezem lehunyt pillákkal, félálomban.

 - Nem. Majd reggel – bújik mellém aranyosan, én pedig fél kézzel átölelem őt.

Majd reggel mindent megbeszélünk. Hogy mi legyen kettőnkkel. Hogy mi legyen velünk.

Ezt álmodtam (JRen fanfiction)

Hosszú, szőke hajába túrva csókoltam testének minden porcikáit. El sem hittem, hogy ez talán a valóság, sőt, hogy pontosabban fogalmazzak; tudtam, hogy álmodok. Tudtam, hogy Ren a szomszéd szobában húzza a lóbőrt, sőt, talán még horkol is hozzá, mégis, titokban besettenkedik a fejembe, hogy éjszakánként megőrjítsen.

Csapzottan ültem fel az ágyamban, fekete hajamba túrva, amitől az csak még jobban összekócolódott. A takaró lerúgva, a kispárna a szoba másik végében, a ruháim… Nos, a ruháim sehol. Ádámkosztümben fetrengtem a lepedőn, noha száz százalékig biztos voltam benne, hogy pizsamában feküdtem le.

 - A francba már, hogy mindig ez történik – morogtam az orrom alatt, miközben a lehető leghalkabban próbáltam összeszedni a gönceimet, hogy Baekho ne ébredjen fel. Kilopakodtam a szobából is, majd – azt feltételezve, hogy nincs ébren senki – a cuccaimmal a kezemben a konyhába mentem.

A feltételezésem téves volt. Sőt, ennél rosszabbul nem is gondolhattam volna, ugyanis Minki ott üldögélt a pulton.

 - Á, Jonghyun, ébren vagy? – kérdezte, rám mosolyogva, ami mikor lentebb csúszott a pillantása, szinte azonnal lehervadt az arcáról. Elvörösödve rejtette tenyerébe arcát, én pedig még mindig lefagyva álltam az ajtóban. – Hyung… Felöltöznél? – szólalt meg motyogva, szinte alig hallhatóan.

Várjunk csak… Az addig oké, hogy én szégyenlős vagyok, és nem szeretek pucéran mászkálni a lakásban, de Minhyuntól nyáron ez nagyjából megszokott. Akkor neki mégis mi a baja?

 - Ó. Igen, persze, azonnal, már itt is vagyok – feleltem, majd a fürdő irányába rohantam, ahová be is zárkóztam.

Az álmom és Ren együttes hatása felzaklatott. Hátamat nekivetettem az ajtónak és lecsúsztam a hideg padlóra. Arcomat kínosan nevetgélve hajtottam felhúzott lábamra.

 - Ilyen nincs… Lehet ez még ennél is kínosabb? – suttogtam magam elé. Pár percig csak üldögéltem a hideg járólapon, még az sem érdekelt, hogy felfázhatok. Próbáltam összeterelni a gondolataim egy kupacba, és elzárni valahol az agyam mélyén, hogy még véletlenül se legyen árulkodó a viselkedésem Minkinek.

Mikor kiléptem a helyiségből, immár teljesen felöltözve, ő még mindit ott ült, és láthatóan nagyon gondolkozott valamin. Amint felpillantott rám, szinte azonnal pirulva le is hajtotta a fejét, mintha neki kéne zavarban éreznie magát az én hülyeségem miatt.

 - Nem tudsz aludni? – kérdeztem végül, miközben elővettem a tejet a hűtőből. Töltöttem neki is, és magamnak is egy pohárral, az övét a kezébe nyomtam, majd én is odatelepedtem mellé.

 - Furcsa álmom volt – vont vállat, majd belekortyolt az italba. Szőke haja eltakarta az arcát, ahogy előrébb dőlt, egy kicsit, és letette a tejet.

 - Mit álmodtál? – Kíváncsi voltam, vajon mi zaklatta fel annyira, hogy kint üldögéljen a konyhában, egyedül merengve.

 - Nem érdekes – tagadta meg tőlem a választ, amivel még jobban felkeltette az érdeklődésem. Felvont szemöldökkel bámultam a tincseivel eltakart arcát, de nem nézett rám.

 - Engem azért érdekelne – mosolyodtam el szélesen. – Ha te elmondod, én is elárulom, miért nem tudok aludni – dobtam be a csalit, bár nem voltam biztos benne, hogy betartom a szavam.

Válasz helyett mélyen a szemembe nézett. Álltam a tekintetét, de szinte vonzott magához. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mint az álmomban, a végén pedig…

Megcsókolt. Ő csókolt meg engem, még csak nem is én kezdeményeztem. Ajkaink vad táncot jártak, én pedig magamhoz húzva túrtam a hajába. Nyelvünk csatát vívott egymással, míg végül, szenvedélyesen eltöltött percek után, levegőhiány miatt váltunk el.

 - Ezt álmodtam – nevetett rám halkan, én pedig viszonoztam a mosolyát. – Most te jössz.

 - Én is. Majdnem ugyanezt… 

A Napom, a Holdam és a csillagom

Ha egyszer az életed kisiklik a medréből, már nagyon nehéz helyrehozni. Először csak a barátokkal veszel össze, aztán anyádékkal, majd mindenkit elmarsz magad mellől, bezárkózol a sötét lakásodba, rászoksz a cigire, lassan nem tudsz meglenni nélküle és…

És ott kötsz ki, mint én. Lecsúszva egy bárban, ahol a havi fizetésed maradékát piára költöd, és vársz a csodára, hátha valaki megvált majd.

 - Hé, haver, minden oké? – hallok meg magam mellől egy hangot, mire kelletlenül odapillantok. A srácon vörös ing, fekete farmer. Sötétbarna pillantása az én szemeimet fürkészi, ahogy szúrósan nézek vissza rá.

 - Ja, haver. Kopj le – morgom, miközben belekortyolok az italomba, de ahelyett, hogy hallgatna a szép szóra, leül mellém, majd rendel magának is. Én felhajtom azt a keveset, ami a poharam alján maradt még és kissé szédelegve felállok. A legkevésbé sem vágyom a társaságra. Fizetek, aztán a kijárat felé indulok.

A hűvös éjszakai levegő megcsap, ahogy kilépek az ajtón, de ennyitől képtelen vagyok kijózanodni. A szokásos, jókedvű részegség helyett most a depresszív érzések ragadnak magukkal, én pedig engedve a késztetésnek leülök a hideg járdakőre, a fal mellé.

A fejemet összekulcsolt kezeimre hajtom, és várok. Ha esetleg vissza akarna jönni az alkohol, akkor a közelemben ott a kuka, bár kétlem, hogy lenne erőm elmászni odáig.

Az utolsó szál cigimet veszem elő, a kezemben forgatva fontolgatom, hogy most szívjam-e el, vagy inkább holnap reggel. Vállat vonva döntök úgy, hogy most az egyik felét, később a másikat. A gyufát elővéve gyújtom meg, majd mélyet szívok belőle és fújom ki a füstöt.

Már emelném a számhoz a következő slukkért, mikor egyik pillanatról a másikra eltűnik a kezemből a nikotin adagom. Meredten kezdem kutatni a probléma forrását, így felnézek, egyenesen ugyanabba az irritálóan vizslató barna szempárba, amelynek a tulajdonosa beszélgetést szeretett volna velem kezdeményezni.

 - Mit akarsz? – kérdezem dühösen, miközben tehetetlenül bámulom, ahogy a falhoz nyomja a cigit, ezzel eltörve és használhatatlanná téve azt. Nem válaszol, csak leül mellém a hideg földre és mered maga elé.

 - Tudod – kezd beszélni, mikor már kínossá válik a csend. – Nem kéne dohányoznod. Nem csak magadnak, de a környezetednek is ártasz vele.

 - Nem kértem prédikációt, köszönöm. Egyébként is az volt az utolsó szálam – felelem megjátszottan mosolyogva, hangomból érezni lehet a haragot. – Megtennéd, hogy lelépsz, és egyedül hagysz? – kérésnek álcázom az utasítást, de vagy nem veszi a lapot, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy egyedül akarok lenni.

 - Nem – válaszol, mire összevont szemöldökkel nézek rá. Nem reagálok rá semmit, egyszerűen csak megpróbálok felállni, de hamar vissza is esek. Egyenesen az ismeretlen ölébe.

Most kezd hatni az alkohol, kissé szédülök. Kábán meredek az idegen, mégis ismerős szemekbe. Mintha ezek az íriszek hasonlítanának valamihez. Valakihez.

A szemeim lassacskán lecsukódnak, érzem, ahogy a fáradtság húzza lefelé a pilláimat. A sötétség elnyel, én pedig mély álomba zuhanok.

A fejem fáj, a józanság teljes erejével nehezedik rám, magával hozva az égő gyomrot és a hányingert. Felülök az ágyban, kibújok a vastag pléd alól és a lábfejem a meleg padlóra teszem. Ekkor realizálom csak igazán, hogy nem otthon vagyok. Nyúlnék a zsebembe egy cigiért, de kezeim csak az öngyújtót tapintják. Eszembe jut a tegnap este, arcom elvörösödik a gondolatra, hogy elaludtam egy vadidegen karjaiban.

Felállok, és bár megszédülök, talpon maradok. Szemrevételezve a szobát a fehér ajtót célzom meg, annak reményében, hogy még azelőtt eltűnhetek a lakásból, mielőtt észrevenné, hogy felkeltem.

Amint kilépek a folyosóra tojás és sült hús illata csapja meg az orromat. A gyomrom hangosan korogni kezd, ezzel jelezve, hogy a testemnek táplálékra van szüksége, így a kijárat helyett a konyhát kezdem keresni. Hamar meg is találom, benne önkéntes jótevőmmel, aki alsónadrágban és macis kötényben sürög-forog a pult és a tűzhely között.

- Á, felkeltél? – mosolyog rám kedvesen, mikor egy pillanatra az irányomba néz. – Nemsokára kész az ebéd, ha gondolod, addig nyugodtan zuhanyozz le. Mindent kikészítettem a fürdőbe, használj bármit – ajánlja, miközben fűszert szór a húsra.

 - Köszönöm – motyogom, majd hátat fordítok a helyiségnek és benyitok a hozzám legközelebb eső ajtón. Elsőre megtaláltam a fürdőszobát, ahol találok is egy kupac friss ruhát, bontatlan alsónadrágot és egy törülközőt.

Levetkőzve egy helyre gyűjtöm a ruháimat, majd belenézek az egészalakos tükörbe. A bordáim kilátszanak, szemem alatt sötét karikák húzódnak, fekete hajam kócos és ápolatlan… Úgy nézhetek ki, mint egy megmentésre váró, utcán hagyott kiscica. Nem csoda, hogy megesett rajtam a szíve.

Beállok a zuhanyfülkébe, majd elkezdem magamra folyatni a forró vizet. Egy, a csomagolásából ítélve citrusos tusfürdőért nyúlok, alaposan megmosom magam, majd az egyetlen samponnak tűnő tubus tartalmával megsikálom a hajamat is.

Viszonylag gyorsan végzek, megtörölközve lépek ki a sötétkék járólapra. Ismét végigpillantok magamon, és megállapítom, hogy így már sokkal emberibb kinézetem van. Soványságom ugyan nem tudom eltűntetni egy fürdéssel, de ez a legkevésbé sem zavar.

Visszatérve a konyhába már a megterített asztal fogad, két terítékkel. Az egyiknél már ott ül majdhogynem csupasz vendéglátóm, és láthatóan csak rám vár, hogy elkezdhessünk enni.

 - Köszönök mindent – szólalok meg alig hallhatóan, miközben leülök a számomra odakészített étel elé.

 - Ne köszönd, örömmel tettem. Azzal tudod meghálálni, ha összeszeded magad, és teljes életet élsz, Youngjae – fűzi hozzá, mire felvonom a szemöldököm.

 - Honnét tudod a nevemet? – adok hangot a kérdésemnek, miközben nyugtalanul figyelem, ahogy enni kezd.

 - Szóval tényleg nem emlékszel rám – nevet halkan, húst emelve a szájához. Én nem eszem, előbb választ akarok kapni a kérdéseimre. – A bátyád legjobb barátja voltam, amíg… Nos, amíg le nem lépett. A nevem Bang Yongguk, hátha erről beugrik.

Természetesen emlékszem. A srác, akinek mindig a nyakán lógtam, amikor kisebb voltam, csak hogy a bátyám foglalkozzon velem. Ő az, aki mindig tolerálta a hülye viselkedésem, és nem változott a véleménye rólam, amikor tizenöt évesen szerelmet vallottam neki.

Csendben enni kezdek. Az arcom vöröslik, ahogy a kínosság érzete úrrá lesz rajtam. A szememet lesütve falatozok, nem merek ránézni. Elözönlik elmémet az emlékképek a testvéremről, a gyerekkoromról, a pillanatról, amikor felfedezem magamban a másságomat, majd amikor ezt elárulom a barátaimnak, akik magamra hagynak, később pedig a szüleimnek, akik emiatt kitagadnak.

Könnyek gyűlnek a szemembe, lehajtom a fejem, hogy társaságom ezt még véletlenül se vegye észre. Leteszem a pálcikákat és felállok az asztaltól.

 - Azt hiszem, mennem kéne. Köszönöm a vendéglátást – szólalok meg halkan, figyelve, hogy a hangom még véletlenül se remegjen meg. Indulnék meg arra, amerre a kijáratot sejtem, de elkapja a csuklómat. Mire feleszmélek a meglepődésből, már előttem áll, arcomat két tenyere közé fogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

 - Kérlek, maradj itt. Legalább, amíg összeszeded magad – suttogja. Tekintete lágy, érintése puha, bennem pedig felidéződnek a közel tíz évvel ezelőtti érzéseim. Szinte vonz magához, ahogy hozzám egészen közel lélegzik, és érzem, hogy ugyanazon ütemre ver a szívünk. A lehelete az ajkaimat csiklandozza, én pedig önkéntelenül megszűntetem a távolságot kettőnk között.

Durván, követelőzően csókolom őt, úgy, ahogy sosem volt rá esélyem. Hirtelen észbe kapva elválok tőle, riadtan tekintek lehunyt szemhéjára, de nem enged még jobban eltávolodni, hanem közel húz magához és a karjaiba zár.

 - Tudod – szólal meg halkan, mély hangja bizsergeti a fülem, libabőr jelenik meg a karjaimon, jólesően kiráz tőle a hideg. Szívem szaporán ver, és csak azért imádkozom, hogy ne hallja meg. – Akkoriban nem azért utasítottalak vissza, mert nem éreztem semmit, vagy, mert nem voltál vonzó. Nem. Féltem kockára tenni a barátságomat a bátyáddal, féltem feladni őt egy románcért az öccsével.

A szavai meglepnek, olyannyira, hogy levegőt venni is elfelejtek. Kissé lazábbra engedi a karjait körülöttem, ezúttal ő csókol meg engem. Lágyan, mintha csak a Nap érintené az ajkaim. Ezzel az egy gesztussal reményt kínál a kilátástalanságban, Holdként világítja be az éjszakai sötétséget, és csillagként segít tájékozódnom az életben. Egyetlen apró tettel ő válik a mindenemmé; A Napommá, Holdammá és a csillagommá. 

Hogy jutottam túl az írói válságomon?

Sziasztok! Elég rendhagyó bejegyzéssel érkeztem most, ugyanis ilyet még sosem csináltam. Nem mondanám, hogy tanácsokat adok, mert annyira nem vagyok jó ebben az egészben, hogy oszthassam az észt, de gondoltam, elmesélem nektek, hogy én mit tettem (vagy mit nem tettem) azért, hogy ismét képes legyek leülni a klaviatúra elé, és pötyögni.

Először is, lényeges, hogy hogy csöppentem bele. Szeretem viccből felhozni Sándort, az ihletmanómat, rá hivatkozni, amikor nem vagyok képes írni, de be kell, hogy lássam: inkább a szorgalmamat kéne elneveznem, elvégre ő szokott időről-időre lelépni. Vegyük például a fanfiction-ös blogomat, a Back Againt. 

Tavaly szeptembertől egészen idén márciusig egyetlen új fejezet sem került ki rá. Ennek a legfőbb oka az iskola volt, hiszen amíg nyáron voltak felesleges kreatív energiáim, amiket írásra fordíthattam, a tanulás mellett ezek szépen lassan elpárologtak. Sokkal kikapcsolóbbnak tartottam, ha lefeküdtem az ágyba egy fárasztó nap után, és megnéztem egy részt a kedvenc sorozatomból. 

Ebben a hat hónapban alig írtam bármit is. Nem tudtam leülni a gép elé, képtelen voltam billentyűzetet ragadni, a kreativitásom és a szorgalmam cserben hagyott. 

Aztán márciusban rápillantottam a "Történetek" mappára a képernyőn. Bűntudatom támadt, hiszen tudtam, hogy vannak, akik várják az új fejezetet. Tudtam, hogy valakinek talán hiányzik az a kis világ, amit én építettem fel. 

Az új fejezet fele készen volt, már csak be kellett fejeznem. Ugyan minduntalan elvonta a figyelmem az internet, a facebook, a kedvenc sorozataim, de megálljt parancsoltam magamnak. Úgy döntöttem, a Back Again lesz az első befejezett történetem. Ezeket a szálakat igenis végigvezetem, mert nem elég, hogy én tudom, mi lesz a vége, másoknak is ismernie kell. 

A végső lökést az adta meg, amikor egy hiba miatt három napig nem volt internet. Akkor kezdtem el már nem csak ímmel-ámmal írogatni, hanem élvezetből, mert tetszett, ahogyan a papírra vetettem a fejemben elképzelt jeleneteket. Nem volt zene, nem voltak zavaró tényezők (jó, az öcsémet most ne számítsuk), csak én, a szereplők és a fantáziám. 

Sándor visszatért. Az ihletem, a szorgalmam szinte azonnal visszajött, ahogy kialakítottam magamnak egy rendszert, hogy a nap melyik szakaszában írok, mennyi időt adok magamnak, hogy befejezzek egy közel kétezer szavas fejezetet, és ahogy elkezdtem lejegyzetelni mindent. Teljesen váratlan pillanatokban ugrottak be jelenetek - úton az iskolába, mielőtt elaludtam, vagy mikor vettem egy forró, lazítós fürdőt, de akár még a témazáró közben is!

Azt hiszem, az írás igazából elhatározás kérdése; Akarom-e én ezt? Tényleg meg akarom osztani másokkal, hogy átéljék azt, ami a fejemben zajlik? Van türelmem ahhoz, hogy részletesen leírjak mindent? 

Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, és mégsem tartod magad elég motiváltnak, akkor itt az ideje kikapcsolni az internetet, megnyitni egy üres dokumentumot, vagy egy régi történeted átolvasni, és nem számít mit, de írni.

Ennyi lett volna az én kis sztorim ezzel kapcsolatban. Nektek vannak ilyenjeitek? 

Bisous:

Mint mágnes a fémet

A szívem átdübörgött a mellkasomon, ahogy megpillantottam. Mindig ilyen reakciókat váltott ki belőlem, akármit is csinált. Sőt, a legelső benyomásom is az volt róla, hogy ilyen gyönyörű ember nem létezhet, mint ő.

Beleszerettem. Azonnal és visszavonhatatlanul, annak ellenére, hogy világ életemben heterónak tartottam magam, aki rá sem néz a saját nemére. De ő egyszerűen magára vonzotta a tekintetem.

Nem tudtam a nevét sem, csak azt, hogy minden reggel ugyanabba a pékségbe megy be, reggel nyolckor kezd és délután ötkor végez  a munkával. Kicsit ugyan zaklatónak éreztem magam emiatt, de egyszerűen vonzott magához, mint mágnes a fémet.

Egyik reggel már ott ültem az egyik asztalnál, a kávémat kortyolgatva, amikor belépett az üzletbe. Csak a szemem sarkából figyeltem, a lehető legkevésbé feltűnően. Vett egy kakaós csigát, rendelt egy kávét, majd legnagyobb meglepetésemre velem szemben telepedett le.

Úgy tettem, mint aki belemerül a telefonjába, de meredten engem bámult. Nem szólalt meg, egyszerűen csak nézett. Az arcomat, a ruháimat, a hajamat... Elemzően nézett, mintha ebből a pár pillantásból mindent ki tudott volna olvasni belőlem. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám, mire lezártam a telefonom képernyőjét, megittam az utolsó kortyot az italomból, és felálltam.

 - Miért követsz? - hallottam meg a lágy hangját, mire megdermedtem.

 - Hogy mondod? - Kivert a víz, úgy gondoltam, nincs más választásom, csak ha tagadok. Nem tudhatja. Nem jöhetett rá. Nem vehetett észre.

 - Pontosan tudod, miről beszélek. Azt hitted, nem veszem észre? - felvont szemöldökével a frászt hozta rám. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyönyörű férfi lehet ennyire ijesztő is.

 - Ne haragudj, de fogalmam sincs. Mennem kel dolgozni.

Felvettem a táskám a szék támlájáról, majd a nyitott üvegajtó felé indultam. Elmenekültem. Megrémültem a tetteim lehetséges következményeitől, jobbnak láttam addig elhúzni a csíkot, amíg nem kezd a rendőrséggel fenyegetőzni.

 - Várj már - ragadta meg a csuklómat, mire kirántottam a kezéből. Szembefordultam vele, és próbáltam a lehető legdühösebbnek mutatni magam.

 - Megvádolsz azzal, hogy követlek, mintha zaklató lennék, és amikor elmennék, még meg is állítasz? - kérdeztem, színlelt haraggal.
 - Ne haragudj - szabadkozott. - Egyszerűen csak annyiszor láttalak mostanában a közelemben, hogy erre a következtetésre jutottam. Valószínűleg a helyemben te is így reagáltál volna - magyarázkodott hevesen gesztikulálva, mire elmosolyodtam.
 - Én kérek elnézést a heves reakciómért - feleltem, folytatva az ártatlan színjátékot. - Nem kellett volna így reagálnom. Valójában én is észrevettem, hogy gyanúsan sokszor kerülünk ugyanarra a helyre. Csak nem a sors? - tettem fel a költői kérdést, ő pedig jóízűen felnevetett.
 - Ki tudja... 

Helyzetjelentgetős

Sziasztok! Régen volt ilyen bejegyzés, igaz? Ne aggódjatok, nem a visszavonulásomat jelentem be, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ma, irodalom órán kedvet kaptam egy ilyen bejegyzéshez. 

Erőteljesen gondolkozom azon, hogy a továbbiakban a valódi nevemen folytassam a blogolást, úgy érzem, kezdem "kinőni" a Rhyssa Gray nevet. Valamint, nem gondolom, hogy titkolnom kéne a hobbimat, vagy ilyenek, hiszen nem szégyellem, hogy írok és hogy szeretem a kpopot. 

Továbbá, azt tervezem, hogy rendszeressé teszem a "Mi is történt velem mostanában?" című posztokat. Megpróbálok egyfajta rendszert bevezetni az életembe, hiszen mostanában elég zavaros volt minden. Szóval a "Mon Refuge" inkább lesz ilyen személyes blog, mintsem novellás/cikkes, ahogy először terveztem. Meg persze a cím maga alapjában véve azt jelenti: A menedékem, szóval ennek megfelelően sok mindent fogok megosztani itt.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kis szösszeneteim elmaradnak. Most is készülőben van egy, "Mint mágnes a fémet" címmel, amit amint befejezek és átnézek, már posztolok is. Ezúttal nem fanfiction, nincs páros, csak két névtelen lány egy pékségben. 

Szóval, akkor most jöhet a helyzetjelentés. 

Ma végre lezártak az utolsó tantárgyból is, töriből. Felelnem kellett az ötösért, de az akadályt sikerrel vettem, óra előtt mindent bevágtam, aztán visszamondtam. Tegnap annyira fájt a fejem, hogy képtelen voltam tanulni rá, de tudom magamról, hogy egy negyed órás szünetben, egy jó kávé mellett bármi megy, így tegnap inkább csak lazultam, és megpróbáltam túlélni.

Szóval történelem év végi ötös: pipa.

Ez volt az iskolában. Hazaértem, és elkezdtem rendbe rakni a szobámat - megjegyzem, igazán ráfért már. Mostanában nem igazán volt rá időm, így most, hogy felszabadultam, nagyon jó érzés volt a tanuláson kívül mással is foglalkozni. 

Most pedig? Ezt a bejegyzést írom. Ez után pedig valószínűleg a Back Again új fejezetét fogom, vagy talán végre belekezdek abba, ami már lassan egy hónapja a fejemben mászkál. 

Azt hiszem, ennyi lett volna. Most pedig megyek megváltoztatni a nevem. Itt kezdem.