Talán ti is... (Seungjun&Heejun&Jihun)

Ha az ember meleg társkeresőn szeretne ismerkedni, az egy eleve elvetélt ötlet. Főleg akkor, ha ennek a bizonyos személynek nem jutott a „csak szex”-felfogásból, amikor a tulajdonságokat és a gondolkodásmódot osztották. Igen, ez lennék én. Park Seungjun, akit a legjobb barátja, Youjin sikeresen rávett arra, hogy megpróbáljon összeszedni valakit az interneten. Mint kiderült, már profilt sem kellett csinálnom, ugyanis az én drága Inseonggommal együtt, létrehoztak nekem egyet. Aha. Ebben csak az a vicc, hogy „a fiók keletkezésének dátuma: 2016. 05.22”. Ami több mint egy éve volt.

Mindenesetre nem akadtam fent a dolgon, úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt. Nos, ez talán egy hónapig tartott, ugyanis legtöbbször a beszélgetés addig sem jutott el, hogy megkérdezzem az illető korát, vagy foglalkozását, mert szemben találtam magam egy képpel a farkáról. Általában ez az a pont, ahol bezárom a chat-ablakot, de van, amikor még ez előtt elegem lesz, és kikapcsolom a francba.

Viszont – nagy meglepetésemre – egyik nap egy koreai srác írt rám. Furcsán jól is alakultak a dolgok, megtudtam, hogy Heejun a neve, huszonegy éves, és imád gitározni. Le is beszéltük az első randit, ami nagyon jól sikerült, még egy következő alkalmat is megbeszéltünk. Nagyon megkedveltük egymást, azonban nem esett szó arról, hogy folytatjuk-e a böngészést a társkeresőn, vagy sem. Számomra alap volt, hogy minden bejövő üzenetet elutasítottam, most, hogy volt valaki, akivel komolyabban találkozgattam.

Egy kávézó teraszán üldögéltünk, jót beszélgettünk, sztorizgattunk, elmeséltük, mi történt a munkahelyen. Gyakran pillantgatott az órájára, de nem gondoltam semmi rosszra, talán csak megbeszélése van, és majd úgyis elköszön, mikor itt az ideje.

Egyik pillanatról a másikra történt minden: leült az asztalnál álló harmadik székre egy szőke hajú, nálam talán öt centivel alacsonyabb, vékony férfi. Velünk nagyjából egykorú lehetett, és láthatóan nem érezte kínosan magát a társaságunkban. Heejun nagyon megörült az érkezésének, azonnal felpattant, és megölelte.

 - Jihun! – kiáltotta, így már a nevét is megtudhattam. Furcsán éreztem magam, mint akinek nem itt lenne a helye, amikor az újonnan érkezett kedveskedően végigsimított a randipartnerem derekán.

 - Seungjun, őt itt Jihun – mutatta be nekem az ismeretlent, mire felkeltem, és kezet nyújtottam neki. – Most ért vissza Angliából pár napja – mondta, miközben a másik is felállt, és megrázta a kinyújtott jobbomat.

 - Örvendek, Park Seungjun – mutatkoztam be illedelmesen.

 - Kim Jihun – viszonozta, majd ismét helyet foglaltunk.

Ezután a külföldi kalandok kerültek elő témaként, én pedig figyelmesen hallgattam. Bosszantott, hogy Heejun rászervezett a programunkra, azonban kíváncsi is voltam arra, aki ilyen boldog mosolyt varázsolt az arcára.

Azt ugyan nem mondhattam még, hogy beleszerettem, de elég erős érzések kötöttek hozzá ahhoz, hogy féltékeny legyek, akárhányszor úgy nézett rá, és akárhányszor ez a pillantás viszonzásra lelt.

Egyetlen pillanatra sem érezhettem magam elhanyagoltnak, hiszen a szőke újra és újra kikérte a véleményem a dolgokról, kérte, hogy meséljek magamról, és úgy éreztem, meg akar ismerni. Természetesen, mivel kérdezett, én válaszoltam, de egyszer sem többet a kelleténél.

 - Egyébként… - szólaltam meg tétován, elvégre én sem voltam biztos benne, hogy tudni akarom-e a választ a kérdésemre. – Ti hogy ismerkedtetek meg?

Egymásra néztek, Jihun kérdően felvonta a szemöldökét, Heejun pedig kínosan felnevetett.

 - Tudod, az úgy volt… - kezdett bele nevetgélve a partnerem, de a szöszi közbevágott.

 - Egy társkeresőn.

Mellbevágott a válasz, de hiba lenne azt mondani, hogy nem számítottam rá. Elvégre nem tisztáztuk a randizgatásunk feltételeit, nem állapodtunk meg abban, hogy ne ismerkedjünk közben.

 - Oh… - akadt el még a szavam is. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, így inkább felálltam a székről, és a zakómat a karomra téve leraktam a kávé árát az asztalra. – Azt hiszem, akkor most jobb, ha én megyek – köszöntem el tartózkodóan, majd angolosan távoztam. Még hallottam, ahogy a magasabb kérdőre vonja a partnerem, hogy miért nem mondott el nekem valamit, de a többi már nem érdekelt.

Hazamentem, a Youjinnal és Inseonggal közös lakásunkba, amit együtt béreltünk Szöul külvárosában. Beszámoltam nekik a csalódásról, amit a találkozó okozott, és a harmadik kerékről, aki valójában elég szimpatikusnak tűnt, csak a szituáció nem volt megfelelő. Egyetértettek velem abban, hogy ez valóban nem volt fair Heejun részéről, majd be is fejeztük a diskurzust erről, sokkal kellemesebb témákat vetve fel.

Napokig nem hívtam fel, és ő sem keresett engem. Legalább egy magyarázatot elvártam volna, még ha talált is magának mást, de úgy tűnik, manapság ilyenben már hiába reménykedem.

Aztán körülbelül egy hét múlva megtörtént a csoda. A telefonom megcsörrent, én pedig oda sem figyelve, ki hív, egyszerűen felvettem.

 - Igen, tessék? – szóltam bele, miközben egy papírt töltöttem ki.

 - Heejun vagyok. Tudunk beszélni? – Kezemben megdermedt a toll, ahogy meghallottam a hangját, majd ráillesztettem a kupakot, és félretettem.

 - Hogyne – feleltem szinte azonnal, semleges hangon.

 - Ne haragudj a múltkoriért, nem így terveztem. El akartam mondani, hogy beszélgetek Jihunnal, csak aztán sosem volt megfelelő az alkalom, és amikor hármas randit szerveztem… - magyarázkodott volna tovább, de félbeszakítottam. Felháborított, hogy egy ilyen dolgot nem beszélt meg velem, főleg úgy, hogy én is a részese voltam a dolognak.

 - Álljunk csak meg egy pillanatra. Te milyen hármas randiról beszélsz? – kérdeztem tanácstalanul, mikor eljutottak a tudatomig a szavak.

 - Hát tudod… Úgy gondoltam, hogy mivel én kedvellek mindkettőtöket, talán ti is kedvelnétek egymást… - tétovázott, én pedig hitetlenül felnevettem.

 - És? Nem kéne választanod? – Hangomba akaratlanul is kissé gunyoros él vegyült. – Ne haragudj – kértem azonnal bocsánatot, mikor ráeszméltem, milyen idiótán viselkedtem.

Talán írható a kétségbeesés számlájára, hogy végül igent mondtam erre az egészre. Annyira féltem, hogy nem találok hozzám való párt, hogy bármit megtettem volna Heejunért. Még osztozkodni is hajlandó voltam, ha arra kér, vagy megkedvelem inkább Jihunt, csak ne veszítsem el.

Bár akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul az egész. A szőke nem csak szimpatikusnak tűnt, hanem egy nagyon kedves, és értő lélek rejtőzött benne, aki elég hamar megszerettette magát velem, és szerencsére az érzés kölcsönös volt. Egymással is legalább annyi időt töltöttünk végül, mint a triászunk harmadik tagjával, sőt, a legjobb barátaim attól tartottak, hogy lecserélem őket, amikor közel fél évvel később bejelentettem, hogy mi hárman összeköltözünk. Ennek a veszélye mondjuk nem fenyegetett, elvégre ők ketten azok, akiket gyerekkorom óta ismerek, és akik először tudták meg, hogy meleg vagyok.

 - Jihun, idehoznád nekem a távkapcsolót? – nyúltam szenvedősen az említett tárgy felé, amikor a szőke belépett a nappaliba. Elég ziláltnak tűnt, a nyakkendője kioldva lógott a nyaka körül, az érzékeny bőrön pedig egy nagy, piros folt éktelenkedett.

 - Nesze, itt van – dobta oda nekem, és így, hogy megszólalt, hallottam, hogy még mindig kicsit piheg. – Mennem kell dolgozni, figyelnél rá? – mutat a háló felé, mire hangosan felnevetek.

 - Menj a fürdőbe, és kenj fel egy kis korrektort, hogy ne látszódjon annyira – húzom végig körkörösen a nyakamon az ujjamat, mire elvörösödik.

 - Ennyire látszik? – kérdez vissza, mire vigyorogva bólogatok. – Remélem este már elég fáradt lesz ahhoz, hogy én is aludhassak kicsit – morgott kicsit, célzatosan rám, majd a szoba felé mutatva.

 - Gondoskodom róla – ígértem, majd csatornát váltottam. Még egy jó fél órát néztem a tévét, és csak azután csatlakoztam az ágyban szunyókáló Heejunhoz. – Ébresztő, ki fog így aludni éjszaka? – noszogatom kissé, mire csak annyit morog, hogy „Nem én.” 

EXO - Ko Ko Bop ~ Véleményem a balhéról és magáról a klipről

Sziasztok.

Igazából fogalmam sincs, hogyan kezdjem ezt a bejegyzést (már cikknek sem merem nevezni, mert az EXO-L-ek még az én halálomat is tervezgetni fogják. LOL). Aki követ bizonyos EXO-s csoportokat, az már biztos tud a balhéról is, ami történt, egy bizonyos blogbejegyzéssel kapcsolatban. 

Nos, én olvasgatom a kommenteket, és elvakult fanokat látok. Mindenhol. Négy éve vagyok kpopper, és eddig, ezt a fajta gyűlölködést és elvakultságot csak az ARMY-knál láttam ilyen tömegesen. (Bár ők elég csendesek mostanában.) Nem tudom, mikor süllyedtünk idáig, hogy valakit a véleménye miatt el kell ítélni, mg kell alázni, és már a halálát tervezni, úgy, hogy a fandom nagy része lincshangulatba kerül. Akik egyetértenek a cikk írójával, vagy csak részben, de adják a véleményét, azoknak elege van azokból, akik meg ellenzik. 

Olvastam pár összeszedett kommentet, és az egyikben volt egy jó megfogalmazás: Nem kell mindent komolyan venni, mert ha azt tennénk, a csoport felét bíróságra kellene küldeni. (Vagy valami ilyesmi volt, a pontos szóhasználatra sajnos nem emlékszem.) Teljesen egyetértettem az illetővel, minden pontban, amit leírt, vagy majdnem mindenben. 

Szóval, először is, a "Sehun meleg-e"-téma. 

Nem tudjuk. Fogalmunk sincs, és őszintén, nem is érdekel. De még ha az is lenne, most komolyan, kit zavar ez? Ez a magánélete, ugyanúgy, ahogy van neked is, és nekem is (az már más kérdés, hogy én a másságomról írok, ezt önként vállaltam.) 

Amikor pedig már másba nem tudnak belekötni, akkor a megfogalmazásba fognak. Mert hogy az nem jó szó, hogy "meleg". Miért, akkor írjuk inkább azt, hogy buzi? Őszintén, számomra a második kifejezésnek sokkal negatívabb a csengése, és úgy gondolom, ha valaki homoszexuális, akkor az első számomra, és sok más ember számára is tökéletesen elfogadható. 

Aztán jöhet a drogos párhuzam. 

Legyünk őszinték, ha valakinek nincs meg a megfelelő háttértudása az EXO-val kapcsolatban, akkor valóban jogosan gondolhatja, hogy a fiúk és az MV készítői erősen begombáztak. Mert én sem tudom például mindenkinek a szupererejét, hogy rögtön arra következtessek, amint megnéztem. Annyit láttam, hogy színes cukorkákat tesznek valami kék piába, és utána Kai felhőkön fekszik, a dolgok a levegőben repkednek, D.O meg egy erdőban találja magát, és minden egyéb olyan dolog, amihez a valóságban minimum egy kis LSD kéne. 

Most pedig akkor az én véleményem. 

Sokkal többre, sőt, jobbra számítottam, mind klip, mind zene terén. Szeretem az EXO-t, vagyis jobb megfogalmazás az, hogy szeretem a zenéiket. a Monstert és a Lucky One-t a mai napig hallgatom, több más olyan számmal együtt, amihez nem készült videoklip, és számomra ez a mostani comeback jóval alulmúlja az eddigieket. A zene szó szerint idegesít, még háttérzajként sem tudom elviselni, a klipet pedig csak több részletben tudtam végignézni. 

Az biztos, hogy újító, de egyáltalán nem gondolom, hogy a pozitív irányban. Én most negatívan csalódtam az EXO-ban, de ettől függetlenül várni fogom a következő comebacket. Bár a fandomból kissé kiábrándultam, remélem, hamar lecsendesedik ez az egész.

(Tudom, azoknak, akik rendszeresen olvasnak, furcsának hathat ez a bejegyzés. Nem tudom, hogy a későbbiekben fogok-e még ilyeneket írni, jelen pillanatban csak kiakasztott ami facebookon megy.)

Puszillak benneteket: 

Még a legvégén is (Yongguk&Youngjae)

Ismét ugyanaz történt, mint az utóbbi pár napban mindig, mióta elment; este lefeküdtem az üres franciaágyba, reggel pedig a bejárati ajtó mellett találtam magam, mikor felkeltem. Mintha tudat alatt arra várnék, hogy visszatérjen hozzám, de nem teszi.

Nem fog egyik reggel csak úgy betoppanni az ajtón, mintha mi sem történt volna. Ahhoz túl mély a seb, amit okoztam.

„ – Azt mondtam, menj el! – a vége felé már erőteljesen kiabáltam, nem érdekelt, hogy mi lesz a vége. – Nem akarlak itt látni, Youngjae, fogd már fel! Csak… Tűnj el!

Egyedül akartam maradni, nem tudtam elviselni a jelenlétét. Megfogtam az első, kezem ügyébe kerülő tárgyat – egy vázát – és felé dobtam. Tudtam, hogy nem találja majd el, de elég közel suhant el az arca mellett ahhoz, hogy láthassa: komolyan gondolom minden szavam.

 - Yongguk… - hangzott el nevem a szájából, de nem azon a lágy hangon, mint előtte oly sokszor. Szemében már láttam a könnyeket, de ez nem állított meg abban, hogy megadjam a kegyelemdöfést.

 - Hát nem érted? Csak játszottam veled. Nem voltál jó másra, csak a szexre.”

Én magam is megbántam utólag a szavaimat. Már ott és akkor, amikor kimondtam, tudtam, hogy ez nem igaz, az arcába hazudtam. Azt akartam, hogy amikor majd elmegyek, dühvel, és ne szomorúsággal emlékezzen rám, hogy a kín, amit okoztam neki, lehetővé tegye, hogy találjon mást, akivel boldog lehet.

Felköhögtem, éreztem a vér fémes ízét a számban. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, hogy most már legfeljebb csak napokban mérhetem az időmet, vagy ki tudja, talán csak órákban. Az ember megérzi az ilyet, nem? De még így, a legvégén is csak azt kívánom, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

A fájdalom nyomasztóan telepedett rám, még felkelni sem tudtam a padlóról. Az eszméletemet el-elvesztve gondoltam minduntalan rá.

 - Úristen, Yongguk! – Nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Youngjae, az én Youngjaem.

 - Már hallucinálok is. Akkor ez már tényleg a vége… - sóhajtottam halkan, nevetve a saját reménytelenségemen. A szerelmem kétségbeesetten kapkodott, éreztem, hogy a levegőbe emelkedik a testem, amitől még jobban a mellkasomba szúrt a fájdalom. Éreztem magam alatt a puha plédet, szemeim lehunyva, sírást hallottam magam mellől.
 - Kérlek, csak ébredj fel. Hadd mondhassam el, hogy mennyire szeretlek. Százszor, vagy akár ezerszer is, de ne hagyj el – a gyötrődő hang, mint egy angyalé, segített felemelni a pilláimat. Gyöngén mosolyogva emeltem fel a kezem, hogy végigsimíthassak a bársonyos bőrén, noha tudtam, az érzés nem igazi. A fájdalom okozta összes tévképzet megnyugtatóan sodort a megváltás felé. Örültem, hogy az utolsó pillanataimban is ő volt mellettem.
 - Ha tudnád, mennyire sajnálom, Youngjae… Szeretlek, mindennél jobban. – A szavaim alig hallhatóak, már a kezemet is alig tudtam megtartani, így visszazuhant az ágyra.  Ismét köhögő roham jött rám, de már nem volt erőm felülni sem.

 - Szeretlen, Yongguk. – A halk sírás mellett ki lehetett venni a szavakat, és ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. A sötétség mélyen magába szívott, és soha többé nem eresztett.

Coming out

Sziasztok, megint én. 

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódóan, úgy gondoltam, beszámolok nektek az első coming out élményemről. 

Elmondtam édesanyámnak, hogy biszexuális vagyok, és hogy barátnőm van. Igazából nem így, a beszélgetés sokkal viccesebb volt, de ez volt a lényege. Azt pedig azért szögezzük le, hogy tudtam, hogy nem fog kiakadni, én ettől még ugyanúgy az ő kislánya vagyok.

Valójában akkor vettem a bátorságot, hogy megnyíljak előtte, amikor még aznap késő délután elkezdtünk a Pride-ról beszélgetni, hogy miért gondolja soknak ő, miért én, elmondtam neki, hogy a Pride nem arról szól, hogy az emberek büszkék  arra, ahogyan és aki iránt éreznek valamit, hanem az egész tüntetés és felvonulás arról szól, hogy elfogadtattassák magukat az emberekkel. Hogy ugyanúgy járhassanak kézenfogva az utcán, és hogy ugyanannyi joguk legyen mindenhez, mint a "normális", heteró embereknek. 

Szóval igen, még aznap este kitárulkoztam neki. A tudtára adtam, hogy ez nem olyan, mintha a távoli jövőben nem köthetnék ki egy férfi mellett. Szeretnétek tudni, mi volt a válasza? 

"Sejtettem. Egy anya akarva-akaratlanul is elgondolkozik azon, hogy milyen lesz a gyermeke jövendőbelije, és őszintén, sosem tudtalak téged elképzelni egy férfias férfi mellett. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb elő fogsz állni ezzel." 

Meglepő lehet ez a reakció, én is meglepődtem pár dolgon a beszélgetésünk alatt. De a legerősebb érzés bennem mégis a megkönnyebbülés volt. Felszabadultam, és a legutolsó sejtemig eluralkodott rajtam az, hogy nem kell többet titkolóznom előtte. Büszkén tudtam beszélni a barátnőmről, arról, hogy mennyire másként érzem magam vele, mint az eddigi barátaimmal, és hogy olyan, mintha ismét először lennék szerelmes. 

Azt hiszem, sosem beszéltem még ilyen nyíltan anyuval, mióta rájöttem, hogy biszexuális vagyok. Ennek a realizálása még most is könnyeket csal a szemembe. Azt hiszem, a megnyílásom nagyon sokat javított a kapcsolatunkon, képes vagyok sokkal felszabadultabban beszélni bármiről. 

Már csak abban reménykedem, hogy apával is ilyen egyszerű lesz, de várok még a megfelelő pillanatra.

(Nem tudom, mennyire érdekel benneteket egy ilyen beszámoló. Ha gondoljátok, és kíváncsiak vagytok rá, arról is írhatok beszámolót, amikor majd apunak is elmondom, hogy mi történt.)

Nektek, akik szintén hasonló helyzetben vannak, mint én, milyen volt a coming out? Hogy fogadták?
Ha esetleg nem itt kommentben szeretnéd megosztani velem, megkereshetsz facebookon is, privát üzenetben. 

Köszönöm, hogy elolvastad! 

A biszexualitásról - Milyen is nőként nőt szeretni?

Sziasztok. 

Sokat gondolkoztam azon, van-e értelme megírnom ezt a bejegyzést, vajon hogyan fognak reagálni az emberek, az olvasóim. Nevezhetjük ezt egyfajta "coming out"-nak is, azt hiszem. 

Szóval igen, biszexuális vagyok, szeretni tudok nőt és férfit, ugyanúgy, ugyanazzal a szerelemmel és szeretettel, ettől pedig nem leszek sem több, sem kevesebb. Akik eddig is ismertek, és nem tudták rólam, meglepődhetnek, hogy ilyen hirtelen előbújtam a kis rejtett vackomból, és leírom így, kerek-perec a gondolataimat, az érzéseimet. 

Szerelmes vagyok egy nőbe. Igen, kedves olvasó, ezt írtam le ide. Mivel a nemem szerintem egyértelmű, így remélem nem kell hozzáfűznöm, hogy nőként. És tudod mit? Talán ez az eddigi legjobb dolog, ami velen történhetett. 

Eddig is lelkes támogatója voltam az LMBTQ+ közösségnek, hiszen nem egy ismerősöm, sőt barátom ide tartozik, akikkel még azelőtt lettem jóban, hogy megtudtam volna ezt róluk. Részemről sosem történt hátrányos megkülönböztetés emiatt, valamint semmiféle előnyt nem jelentett az, ha valaki meleg, leszbikus, transznemű, stb. 

Szerinted miért? 

Mert emberek vagyunk. Elsősorban nem nők, nem férfiak, hanem emberek. Emberek, akiknek nem annak kellene a legfontosabbnak lennie, hogy a másik kit szeret. Emberek, akiknek elfogadónak kellene lenniük a másikkal, és nem bántani őket, vagy úgy köszönni nekik, hogy "Helló, buzikám.", csak mert valami miatt más. 

Nekem is divatkatasztrófának kellene minősítenem valakit, amennyiben nem összeillő ruhadarabokat húz fel? Rondának azt, akinek egy betegség miatt megváltozott az arca? 

De míg az öltözködésünk döntés kérdése, a szexuális irányultságunk nem. Netán te, kedves heteró olvasóm, eldöntötted, hogy az ellenkező nemet részesítsd előnyben? Egyik nap csak úgy elhatároztad, hogy akkor mostantól a férfiakat/nőket kedvelem? Ugye, hogy nem? Csak úgy megtörtént. 

Nos, az, hogy beleszerettem a jelenlegi barátnőmbe, szintén csak úgy megtörtént. Egyik pillanatról a másikra, egy csepp elhatározás sem volt benne, hogy "Én márpedig beleszeretek az eddig tök idegen csajba." Megláttam, megtörtént, és ennyi volt, a többi már csak a véletleneken múlott.

Lehet azt gondolni, hogy ez egy betegség, de köszönöm szépen, én teljesen jól érzem magam így. Nincs lázam, és még a pszichológusom sem tudta kimutatni a tesztekből, amiket elvégeztünk, hogy én a lányokat is szerelemmel szerethetem. 

Az LMBTQ+ közösség tagjai nem választhattak, és szerintem nem is akartak választani. De TE eldöntheted, hogy továbbra is gyűlölöd-e őket, vagy elfogadod. Vagy, ha el nem is fogadod, legalább elviseled, hogy két nő vagy két férfi ugyanúgy sétálhat kézenfogva az utcán, mint egy nő és egy férfi. 

Tudom, hogy a gondolataim leírásával nem változtathatom meg a világot, ahogy azt is, hogy akik képtelenek az elfogadásra, valószínűleg rá sem fognak kattintani a bejegyzésre. De ha csak egy embert sikerül kissé elgondolkodtatnom vele, már megérte. 

Köszönöm a figyelmet! 

(A Pride-ot direkt nem írtam bele, mielőtt valaki azzal példálózna. Az ember maga dönti el, hogyan képes viselkedni a tömegben, mennyir mer megtenni. Van, amit én is elítélek ezzel kapcsolatban. A Pride egyébként sem arról szól, hogy magamutogató idióták felhívják magukra a figyelmet.) 

Helyzetjelentgetős #2

Sziasztok! Utoljára körülbelül egy hónapja volt ilyen poszt, azt hiszem, és elég sok minden történt velem azóta, amiről úgy gondolom, szeretnék beszámolni. Megjegyzem megnéztem, és holnap (másodikán) lesz egy hónapja. 

Szóval, mi történt velem ezek alatt a hetek alatt? Vége lett az iskolának, egész jól zártam az évet, mindenből négyes-ötös lettem (ami kéttannyelvű gimnázumban elég jó szerintem, főleg az első két év után), aztán három napot eltöltöttem egy nagyon kedves barátomnál, majd jött körülbelül egy hét szünet, amikor (furcsa, tudom, de) tanultam. Belemerültem a koreai nyelvtanba, egy kicsit a franciába, mert kellett egy állásinterjúhoz, és a töribe, mert még év végén meg lettünk fenyegetve egy gigamega dolgozattal a három évi anyagból, na meg emeltezek is, szóval nem árt. 

Aztán jött ez a hét. Eddig úgy néz ki, találtam munkát, ezzel intézkedtem egész héten, és beléptem egy tánccsapatba. A nevünk Soul of Asia, és bár még eléggé nagyon kezdők vagyunk, de úgy érzem, egész jó kis csapat válhat belőlünk. A héten már volt két találkozónk, az egyik egy amolyan "ismerkedjünk össze személyesen is", a másodikon pedig már próbáltunk is. Ilyenkor kezdem úgy érezni, mintha lenne életem.

És rám talált a szerelem. Azt hiszem, legalábbis, ez az. Hirtelen, véletlenül, és villámcsapás-szerűen érkezett, és letaglózott. Olyasmi, mint az első szerelem érzése, talán egy kicsit komolyabb is annál. Az már más kérdés, hogy ezzel párhuzamosan Sándor lelépett. (Ő az ihletmanóm, ha esetleg nem emlékeznétek rá.) Szóval most mindenem van, csak ihletem nincs.

Elég rövidre fogtam most ezt a bejegyzést, de azt hiszem, ennyi történt összesen ebben az egy hónapban. Ti hogy töltöttétek a nyári szünet első heteit? A válaszaitokat nagy örömmel várom! 

Puszillak benneteket: