Novella#6 - Mindig emlékezni fogok

 Félhosszú, fekete hajába már elkezdtek őszes szálak vegyülni. Gyönyörű volt, elvarázsolt, ahogy megpillantottam. Amikor meghallottam lágy hangját, halk beszédét, éreztem, hogy ő az, akit az igazinak tekinthetnék. Értelmes pillantása, ahogy először a szemembe nézett, rögtön elcsábított.

 Ott és akkor nem gondoltam semmire, csak arra, hogy férfi ilyen gyönyörű nem lehet. Mint egy angyal. Mint egy magányos angyal. 

 Abban a pillanatban, ahogy az első varázs elmúlt, gyűlöltem őt. Gyűlöltem a képletes és fizikai távolságot, ami közénk állt. A korunk, a lakhelyünk, az intelligenciánl és a tudásunk. Ezek voltak azok, az akadályozó tényezők, amelyek a leginkább zavartak. 

 Tudtam, hogy három nap, és nem látom többé. A szívem cselekvésre ösztönzött, míg az eszem megálljt parancsolt. Figyeld távolról, mondta. Úgysem lehetne belőle semmi. 

 Végül a szívemre hallgattam. Odamentem hozzá, segítséget kértem az egyik esszéhez. Ezzel kezdődött. Rögtön tegeződést ajánlott. Nem olyan nagy a korkülönbség, mondta. Igen, végül is csak tizenkét év. Elfogadtam az ajánlatot. Így kicsit közelebb éreztem őt magamhoz. Nem tűnt minden annyira reménytelennek. 

 Sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy mindkettőnknek Arany a kedvenc költője, és megegyezett a véleményünk abban, hogy Petőfit az akkori helyzet miatt kissé túlértékelik. Segített a feladatokban, amit meg kellett oldanunk, elmondta a véleményét az értelmező esszéről,  amit írtam.

 Pillanatról pillanatra jobban csodáltam. A korkülönbség ellenére úgy éreztem, hogy kezdek beleszeretni. A kezdeti ámulatból fellángoló, reménytelen szerelem lett. 

 Az utolsó napon elköszöntünk egymástól. Megölelt. Azt mondta, reméli, hogy még találkozunk. 

 Nem cseréltünk elérhetőséget. Valószínűleg már a nevemre sem emlékszik, lassan pedig az arcomat is elfelejti. De én emlékszem rá. Mindig emlékezni fogok.