Ahogy belépett az apró,
lepukkant bárba, rögtön megcsapta az alkohol, a cigarettafüst és az izzadtság
szaga. Szúrta a szemét az elhanyagoltság, ami ezen a kicsiny helyen fogadta, a szeméthegyek,
az eldobált, összetört zöld sörösüvegek, az ismeretlen eredetű foltok a padlón,
és úgy általában, az emberek, akik összegyűltek. Egyetlen egy oka volt annak,
hogy mégis idejött: a nő, aki abban a pillanatban is ott állt a színpadon,
mikrofonnal a kezében, és énekelt. Ő volt az, aki miatt minden este megérte
elviselni ezt a sok mocskot, aki a gyönyörűségével és a hangjával minden egyes
alkalommal többet és többet adott neki.
Nincs mit tagadni, a
megszállottja lett. Rajongott érte, leveleket küldött neki, mindent megtett,
amit nem érzett túlzásnak. Csodaszép pillangókat öntött gyantába, majd
bedobozolva megbizonyosodott róla, hogy kézhez kapta. Akárhányszor csak
tehette, hazáig követte, hogy tudja, biztonságban hazaért. Amikor egy idegen
férfi utána lopakodott, mindig megelőzte a bajt, az ismeretlen a kukában
végezte.
Érezni akarta a mellkasán
átdübörgő szívet, hozzábújni, hallgatni, ahogy lélegzik. Beleszeretett a nőbe,
akinek a hangja olyan édes volt, akár a folyékony méz.
A nőbe, akinek a vére olyan
gyönyörűen vörös, akár a ruhája volt azon a napon, amikor először meglátta.
Akinek meggypiros, mosolyra termett ajkai sikolyra nyíltak, mikor találkoztak.
Akinek kék szemei most a semmibe meredve, tágra nyíltan fürkészik a kék eget.
Akinek az élettelen teste a
soha többé nem dobogó szívvel az árokparton hever, a csillagok alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése