Váratlan (JaeGuk Two Shot) 2/2 (+18)

Alig vártam, hogy lejárjon a munkaidő, és elindulhassunk a lakásomra Yonggukkal. Valamiért magának éretetődőnek vettem, hogy önként velem jön, és talán pont ezért sokkolt az, amikor közölte velem, hogy más dolga van.

Dühös voltam, meglepődött és csalódott. Nem is reagáltam rá semmit, egyszerűen csak otthagytam, elmentem mellette, bármiféle köszönés nélkül. Tudom, nem kellett volna ennyire komolyan vennem, de a reggeli kis afférunk után úgy gondoltam, ő is akar engem. Még ha csak fizikailag is, de kíván. De ezek szerint a leghalványabb érzelmek sem fűzték hozzám, még annyi sem, mint gondoltam.

Ezek után igazán nem meglepő szerintem, hogy egy utcai standnál kötöttem ki, jó pár üveg soju és egy kis kaja társaságában. Arról pedig fogalmam sincs, hogy kerültem haza, de az ébresztőm hangjára keltem hajnalban, a saját ágyamban, egyetlen egy boxerben. A kulcsom az asztalon hevert, az autóm a ház előtt parkolt, így nem is taxi hozott haza.

Régen fordult elő, hogy ennyire leittam magam, hogy semmire se emlékezzek. Érdekes módon, annak ellenére, hogy eddig sosem zavartak ezek a pár órás kihagyások, most baromira frusztrált, hogy fogalmam sem volt róla, mi történt. Még arra sem voltam képes, hogy tisztán gondolkodjak, így szerencsétlenségemben felhívtam Himchant, hátha ő tud valamiről.

A legnagyobb meglepetésemre tökéletesen tisztában volt mindennel, sőt, a fejemben felöltődő kérdésekre is szinte azonnal választ adott.

 - Ha azért hívsz, hogy mi történt tegnap este, akkor elárulom, hogy hullára ittad magad, olyannyira, hogy engem hívogattál, amíg fel nem vettem. Én pedig szóltam Yongguknak, mert mégiscsak ő a titkárod, vagy mi a szösz. Szóval megkértem, hogy vigyen haza. Hogy ezek után mi történt, fogalmam sincs, de amilyen részeg voltál, inkább nem is akarom tudni – hadarta el egy szuszra, nem hagyva engem szóhoz jutni. – Egyébként hogy vagy? Gyomrod, fejed rendben? Vagy legalább elviselhető?

 - Szerinted? A hét közepén döntöttem magamba annyi alkoholt, hogy csoda, hogy nem kaptam mérgezést, és az sem dob a hangulatomon, hogy kurvára nem emlékszem semmire, és dolgozni kell mennem, ahol minden valószínűség szerint az a srác vár, akinek előző reggel nekiestem az irodámban. Szerinted hogy vagyok? – kérdeztem idegesen, bár a hangulatom inkább súrolta a hisztisség határát.

 - Jó, jó, nyugi. Csak megkérdeztem. – Ugyan hallottam a hangján, hogy a hangnemem miatt még azt is megbánta, amit kérdezett, de nem érdekelt. Valakit hibáztatni akartam az előző este történtekért, és nem számított, hogy az egy teljesen idegen, vagy a legjobb barátom-e. – Várjunk csak… Te letámadtad Bang Yonggukot a munkahelyeden? – Már megint a lényeget ragadta meg a mondandómból.

 - Mondhatni. Bár nem tudom, ki mozdult előbb, eléggé oda-vissza játék volt – rántottam meg a vállam, annak ellenére, hogy tudtam, nem látja.

 - Szóval akkor, összegezve: nem bírtatok a véretekkel, és majdnem lefeküdtetek az irodád kellős közepén, úgy, hogy mindketten benne voltatok. Akkor mi is a problémátok? – tette fel a költői kérdést, mire lecsaptam a telefont. Szó szerint: kinyomtam és levágtam az ágyamra.

Nem maradt sok időm indulásig, így közel fél óra alatt kellett kifogásolhatatlan külsőt varázsolnom magamnak, és felöltenem a fapofámat, hogy ne tűnjön fel az új asszisztensemnek, hogy mennyire zavarban vagyok.

Esélytelen volt, hogy reggelizzek, így inkább csak ledöntöttem egy bögre kávét cukor és tej nélkül. Ugyan jót nem tett, de legalább mire beértem a munkába, már nem hasogatott a fejem. Annyira.

Az irodám ajtaja előtt, Yongguk íróasztalánál nem álltam meg, nem is köszöntem, csak hangosan becsaptam magam után az ajtómat, hogy ezzel is éreztessem, nem kívánok látogatókat.

Azonban úgy tűnt, a célzás neki nem esett le, ugyanis egy jó húsz perc múlva bekopogott.

 – Bejöhetek? – kérdezte óvatosan, mintha legalábbis attól tartana, hogy leharapom a fejét, ha be meri tenni ide a lábát.

  - Gyere – sóhajtottam reménytelenül. A tollamra rátettem a kupakját, és óvatosan visszatettem a helyére. Egy Marokkóból hozott szuvenírt nem lehet csak úgy lerakni, meg kell adni a módját.

 - Chaeyoung küldött egy paksamétát, amit át kéne nézni, lehetőleg holnapra. Azt mondta, az őszi költségvetés van benne, és ha minden rendben, küldjük tovább a gazdasági irodába – tette le az asztalom szélére a dossziét.

 - Rendben, köszönöm – feleltem kimérten, majd kinyitottam a mappát, nem is nézve felé. Már maga a jelenléte nem helyénvaló érzéseket váltott ki belőlem, és nem tudtam, hogyan reagálnék, ha még látnám is őt. 

 - Ami a tegnap estét illeti… - szólalt meg ismét, a szavai hallatán megdermedtem. Csak ezt ne, könyörgöm, csak ezt ne… - Megismételhetnénk majd. Rég fetrengtem ilyen jót.

A kijelentése jobban sokkolt, mint eddig bármi az életemben, és mire felocsúdtam, hogy válaszolhassak, már kilépett a helyiségből, és behúzta maga után a nyílászárót; óvatosan, mintha csak ezzel is jelezni akarta volna, hogy velem ellentétben ő mennyire nyugodt.

Legszívesebben ordítottam volna a frusztráltságtól, de akkor hallotta volna, hogy mennyire sikerült felhúznia, így inkább csak csendben, ökölbe szorított kézzel meredtem még mindig ugyanarra a lapra, ahol kinyílt az iratrendező. Egy betűt sem olvastam, azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett az éjszaka. 

Körülbelül tíz percet bírtam így, majd lekaptam a fogasról a zakómat, és kiléptem az irodából.

 - Elmegyünk – vetettem oda az íróasztalánál ülő Yongguknak, mire – mintha csak erre várt volna – ő is fogta a blézerét, és követett. Az utcára érve megcsapott a hűvös, október végi levegő, és ez segített kicsit kitisztítani a fejem, de szerencsére nem annyira, hogy meggondoljam magamat a tervemet illetően.

 - Hová is tartunk pontosan? – kérdezte, mikor mellém ért, de én csak csibészesen elmosolyodtam, és elindultam az egyik irányba.

A lakásom nem volt harminc percnél messzebb gyalog, így kellően kifáradtunk mindketten, mire odaértünk. Láthatóan értetlenkedett, mikor meglátta, hová hoztam, de én a legnagyobb nyugalommal sétáltam be az épületbe, és a liftbe belépve intettem neki, hogy tegyen ő is így.

Egészen addig nem szóltunk egymáshoz, amíg be nem záródott utánunk az ajtó.

 - Lenne egy kérdésem – szólalt meg végül, miután felakasztotta az akasztóra a felsőjét, és felém fordult. – Mi most magánszemélyként, vagy főnök-beosztott viszonyban vagyunk itt?

 - Attól függ, mit szeretnél – vontam meg a vállam, automatikusan tegezve őt. – Szóval mi is történt tegnap este?

A közvetlen közelsége, ahogy csak alig pár centi választotta el tőlem a szűk előtérben, feszültséget okozott kettőnk között. Mintha szikrák pattogtak volna köztünk, én pedig éreztem magamban vibrálni a szexuális frusztráltságot. Vágytam rá, a testére, az érintésére, az elképzelhetetlenül mély hangjára, amit az orgazmus váltott ki belőle. Ebbe így belegondolva pedig még közelebb akartam tudni magamhoz.

 - Ó, elég sok minden – láthatóan fel akart húzni, legalábbis a mosolya erre engedett következtetni.

 - Mint például?

 - Mint például az utca közepén nekiálltál ordibálni velem, hogy milyen egy szemét köcsög vagyok, aztán már jóval halkabban közölted velem, hogy nagyon hiányoztam és szeretsz, majd elkezdtél ütlegelni. – Egészen belelendült a mesélésbe, én pedig szóról szóra egyre jobban sápadtam el. – Ezt egészen addig folytattad, amíg nagy nehezen a hátamra nem kaptalak, és haza nem hoztalak. Az a szerencséd, hogy még mindig ugyanitt laksz, különben nálam ébredtél volna – hajolt egész közel az arcomhoz, szájára huncut mosoly kúszott.

Akkor itt most ki is csábít kit? 

Túl közel van.

Túl közel.

Ismét fogalmam sincs, melyikünk mozdult előbb.  Talán egymást vonzzuk, vagy csak azt akarom hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mindenestül akarja a másikat. Mindenesetre úgy marjuk egymás ajkait, mintha szomjaznánk a másik érintését. Hamar eljutok odáig, hogy az ingét széttépve szabadítsam meg a ruhadaraboktól, elvégre minél kevesebb, annál jobb, nem?

A nyakát kezdem el csókolni, hamar megtalálom a legérzékenyebb pontját, mire felnyög. Észveszejtően mély hangja simogatja hallójárataimat, csak még jobban beindít.  Érzem magamon hatalmas, meleg tenyerét, ahogy végigsimít először a gerincemen, majd az oldalamon, egyre lejjebb csúsztatva a kezét.

Élvezettel tölt el, hogy ismét az ágyamban tudhatom, magam mellett, de ez nem írja le pontosan az érzéseimet. Szárnyalok, ahogy a nem túl hosszú felkészítés után végül belém hatol, és nem sok választ el attól, hogy szinte azonnal elélvezzek. Fogalmam sincs, hogy jutottunk el az előtértől az ágyamig, de őszintén, nem is érdekel. Egyszerűen csak boldog vagyok. Fülemet karistolja érces hangja, ahogy orgazmusa kiteljesedik és belém engedi magát.

Nem suttog ígéreteket, nem mondja, hogy „Szeretlek”. Nem is kellenek az üres szavak, az eskük, a felesleges dolgok. Csak rá van szükségem, ugyanúgy, ahogy sok nélkülözés után betoppant az életembe, váratlanul, mint egy szélvihar, ami feldönt és elpusztít mindent, ami az útjába kerül.

Ugyanígy rombolta le bennem a falakat, és az ellenállást vele szemben, ahogy az első együttlétünkből szerelem fonódott.

Többé nem szeretők voltunk.

Szerelmesek.