Egymás mellett (Chanyeol&Seungjun)

Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy egy szép, napos szombat délután Park Chanyeollal fogok egy kávézóban üldögélni és beszélgetni, valószínűleg képen röhögöm. És nem csak azért, mert a sokak által fanolt, colosnak is hívott srác Dél-Korea egyik legnépszerűbb rappere, hanem mert merőben irreálisnak tartottam, hogy valaha is bármelyik exemmel szóba álljak, nem hogy kedélyesen elcsevegjek.

Azonban most a helyzet inkább volt kínos, mint vicces, ugyanis így, hogy ott ült velem szemben, az italába meredve, zavartan, nem tudtam levenni róla a szemem. Tudtam, hogy nem illik megbámulni a nálam idősebbet – még ha alig tizenegy hónappal idősebb csak -, de egyszerűen képtelen voltam nem nézni őt. A mindig határozott, magabiztos srácot, aki most a tekintetét lesütve próbált a bocsánatomért esedezni.

- Szóval pontosan mit is szeretnél tőlem? – kérdeztem gunyorosan felvont szemöldökkel. Felnézett rám – az a mégy centi a javamra néha nagyon soknak tudott tűnni -, és nagyon halkan megszólalt, szinte alig hallottam.

- Ha azt mondom, megváltoztam… - kezdett bele azon a borzongatóan mély hangján. – Adnál még egy esélyt?

Félrenyelve köhögtem fel az americanomat, miközben hitetlenkedve még feljebb emeltem a szemöldököm.

- Te most viccelsz velem, ugye? – A hangom tárgyilagos volt, még a nyomát sem mutattam dühnek vagy bármiféle idegeskedésnek. – Két évvel ezelőtt megcsaltál a csapattársaddal, Jonginnal, mert én nem adtam oda magamat neked három hónap után. Még csak részeg sem voltál, egyszerűen csak nem tudtad hova dugni a farkadat – vontam meg a vállam közömbösen.

Több mint huszonnégy hónapom volt rá, hogy túllépjek rajta, így már nem okozott túl nagy nehézséget, hogy a szemébe vágjam az igazságot. Egy darabig ugyan fájó pont volt számomra, de rengeteg alkalmi partner után rájöttem, hogy felesleges a hozzá hasonlóakon rágódni, így továbbálltam.

- Még csak bocsánatot sem kértél, amikor kidobtalak, szóval szerintem ezt a beszélgetést itt fejezzük be. – Lenyeltem az utolsó kortyot a poharamból, majd a dzsekimet a karomra fektetve kisétáltam a hűvös őszbe.

Sokan mondják, hogy az ősz a felejtés évszaka. Amikor minden lezárul, hogy télre csak a ridegség és a jég maradjon, és úgy gondolom, ezt az érzésekre is át lehet ültetni.

Fogalmam sem volt, vajon megbánom-e a döntésemet, hogy otthagytam, egyszerűen csak hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem az üzlet üvegajtaján. A közöny úrrá lett rajtam, ahogy először megpillantottam, ezúttal ő maradt hoppon.

- Seung Jun… - hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire megtorpantam, de nem fordultam vissza. Vártam, hogy elmondja, amit akart, de csak akkor szólalt meg, amikor elém lépett és a szemembe nézett. – Nem foglak elengedni. Két éve ugyan megtettem, anélkül, hogy bármiféle magyarázatot adhattam volna, de ezúttal nem teszem. Nem tehetem.

Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem, de hatalmasat dobbant a szívem. Talán a szemei csillogása, talán az az elszánt arckifejezés, vagy maga a tény, hogy lett volna magyarázata az akkor történtekre, fogalmam sincs, de valami arra késztetett, hogy hallgassam meg a mondanivalóját.

- Rendben. Akkor avass be abba, mit lehet magyarázni egy megcsaláson. – A hangom ugyan vesztett az éléből, de még mindig elég rideg maradt. Még számomra is furcsa volt, olyannak tűnt, mintha még mindig foglalkoznék vele.

- Tudom, hogy nincs mentségem rá, szimplán csak hülye voltam. Gyerekes, és a te szavaiddal élve „nem tudtam hová dugni a farkam”. De megváltoztam. Felnőttem, és beláttam, hogy mekkora hülye voltam, hogy elszalasztottalak. Tényleg szerettelek, Seungjun, és még mindig szeretlek. Ezért mertem eléd állni, mert két évig ez a szerelem nem vesztett az erejéből. – A vallomása kettős érzéseket váltott ki belőlem: egyrészt megmelengette a szívemet, hogy még mindig így érez irántam, másrészt pedig a hideg rázott ki a nyálasan romantikus szövegétől.

- Legyen. – A szavak anélkül jöttek az ajkamra, hogy átgondoltam volna őket. De néha a hirtelen döntések tesznek jót az életünkkel, nem igaz?  - Egyetlen egy esélyt kapsz, Chanyeol, nem többet. Ha pedig elcseszed, az a te felelősséged – kötöttem ebet a karóhoz, ő pedig csak lelkesen bólogatott, majd a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, Seungjun. Ígérem, nem bánod meg – suttogta a nyakamba, meleg leheletétől megborzongtam.

- A számom még megvan, ugye? – kérdeztem, kissé eltolva őt magamtól. – Hívj fel este, hogy megbeszéljük, mikor találkozzunk, rendben?

Őszintén szólva estére meg is feledkeztem arról, hogy megbeszéltük, hogy hívni fog, így meglepetésként ért, amikor a telefonom kijelezte Chanyeol nevét.

- Szia – köszöntem bele azonnal, ahogy felvettem. – Mi újság?

- Szia, semmi különös. – Kínos csend állt be közöttünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon. Pár másodpercnyi némaság után végül ismét ő szólalt meg. – A holnap estéd szabad?

- Eddig még nem tudok róla, hogy programom lenne – feleltem közömbösen. Az elsődleges célom az volt, hogy megnehezítsem a dolgát, de persze, ha már megígértem neki a második esélyt, nem táncolhattam vissza. Bár nem is akartam.

- Akkor találkoznál velem a kávézó előtt, ahol ma voltunk? – Éreztem, hogy szinte úgy próbálja belőlem kihúzni az együtt töltött időre való ígéretet, így megadtam magam neki.

- Igen. Körülbelül mikor?

- Hétre ott leszek.

- Akkor én is – feleltem, és kinyomtam.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem agyaltam Chanon egész éjszaka. Még aludni sem tudtam, és így a pénteki napom is szörnyen kezdődött a munkahelyemen. Morcos voltam, a többiek is azok voltak, ahogy beértem, a főnök egy lecseszéssel fogadott, hogy miért nem vagyok még készen az új videojáték tervezettel, és még a legjobb barátommal is összevesztem, mert elfelejtettem visszaadni neki a könyvét.

Ha csak ezeket veszem alapul, semmi kedvem nem volt még az estét is az exemmel tölteni, de kötött az adott szavam, és úgy gondoltam, nem lett volna fair részemről, ha lemondom. Így inkább csak csendben végigszenvedtem a délelőttöt és a délután egy részét, hogy aztán otthon, egy forró zuhanytól kissé megnyugodva kissé izgatottan készüljek fel az estére.

Kitettem magamért, ez biztos: a kedvenc, sötétkék öltönyömet vettem fel, a hajamat is tökéletesen állítottam be, úgy döntöttem, hanyagolom a nyakkendőt, és az ingem felső két gombját sem kapcsoltam be. Nem mondom, hogy el akartam csábítani, csak… El akartam csábítani.

Talán én jobban izgultam ettől, mint ő. Egy órával korábban elindultam, és volt időm nagyon sokat gondolkodni. Fájóan kellett bevallanom magamnak, hogy akármennyire is ezt szerettem volna hinni, de nem léptem túl rajta, vagy legalábbis nem eléggé.

Még volt időm meginni valamit, így egy latte mellett döntöttem. Az alig pár óra alvás után szükségem volt a koffeinre a szervezetemben, így dupla adagot kértem, hiába nézett rám a pultos lány kikerekedett szemekkel. A terasz egyik asztalánál szürcsölgettem az italomat, mikor meghallottam aznap esti randipartnerem hangját.

- Gyönyörű vagy.

Hirtelen kaptam fel a fejem, és egészen egyszerűen eltátottam a szám. Chanyeol egy vörös inget viselt, hozzá pedig fekete zakót, ezzel majdnem teljes kontrasztot alkotva az én sötétkék öltönyömmel és fehér ingemmel.

- Te is jól kitettél magadért. Jó látni, hogy még mindig megvan ez a felsőd – utaltam a vörös ruhadarabra, amit még én vettem neki a hónapfordulónkra.

- Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére – felelte csillogó szemekkel. – Mehetünk? – kérdezte, lepillantva a két poharamra.

- Persze – álltam fel a helyemről. – Mi a helyzet a csapatoddal? – érdeklődtem a srácok hogyléte felől, mire kissé lehervadt a mosoly az arcáról.

- Gondolom hallottad, hogy Tao is kilépett… Azóta nem az igazi. Persze, összetartunk, mert muszáj, de valahogy… Semmi sem olyan jó, mint az elején volt – mesélte. Természetesen tudtam, hogy mi történt velük, de úgy gondoltam, két év alatt túltették magukat rajta, de ezek szerint nem. A fájdalommal a tekintetében úgy nézett ki, mint egy elhagyatott kiskutya, és szinte kényszert éreztem, hogy megöleljem.

- Tudom, hogy erős vagy, Chan. – Nem is kellett többet mondanom, egyszerűen csak szembe fordítottam magammal, és a karaimba vontam.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, Junnie – motyogta a vállamba, mire elmosolyodtam. Megborzongtam attól, hogy ismét ezt a becenevem hallottam, amit még ő adott nekem. – Istenem, hogy milyen egy hisztis liba tudok lenni néha – nevetett fel kínosan, miközben elhúzódott tőlem, és megtörölte az arcát, hogy ne lássam a könnyeket, amelyek Tao emlékének hatására törtek elő belőle.

- Szóval, mit terveztél estére? – vetettem fel egy másik, sokkal kellemesebb témát, hogy elterelhessem a figyelmét. Láthatóan sikerült is valamennyire, ugyanis a fájdalom mellett egy kis öröm is csillant a szemeiben, és az ajkai is mosolyra húzódtak.

- Az meglepetés.

Nos, valóban meglepődtem, többször is. Az első akkor ért, amikor a lakása előtt álltunk meg, a második akkor, amikor megláttam mindazt, amit nekem készített: gyertyafényes vacsora, a kedvenc ételeimmel, közös kép kivetítve a falra, és még halk zene is szólt, az, amelyiket sokszor énekelgette nekem régen.

- Tudod, ezek alapján az ember azt hinné, hogy vagy megfektetni akarsz, vagy megkérni a kezem – jegyeztem meg viccesen.

- A válaszom mindkettőre ugyanaz lenne: még nem – reagált poénnal a poénra, mire elnevettem magam.

- Jó tudni, hogy mindkettő tervben van, de remélem, nem bánod, ha én tenném meg inkább mindkettőt – villantottam rá kihívó vigyort. Az este további része is ugyanilyen viccelődéssel, és a kaja után egy üveg jó minőségű bor elkortyolgatásával telt.

Az órára nézve realizáltam, hogy lassan tizenegy óra, szóval úgy gondoltam, lassan ideje lenne elindulnom.

- Talán mennem kéne, elég későre jár már – tápászkodtam fel az asztal mellől. Már nyúltam volna a zakómért, de megéreztem Chan hatalmas tenyerét hosszú ujjaimon.

- Maradhatsz, ha szeretnél. – A szemeire nézve nem tudtam nem észrevenni az ajkaimat fürkésző tekintetét. Én is éreztem a fizikai vonzást, ami kettőnk között jött létre, de tudtam, hogy ő elővigyázatosságból nem fog lépni, így megtettem én. Magamhoz húztam vékony testét, éreztem az ujjaim alatt az izmainak játékát. ahogy először megfeszült, majd elengedte magát. Elmosolyodtam, ahogy láttam lehunyt pilláit, majd én is lehunytam az enyéimet, még vadabb táncba hívva a nyelvét.

Nem tudom, hol jött el az a pillanat, amikor már nem tudtam kontrollálni a cselekedeteinket. Azt vettem észre, hogy a ruháink szanaszét vannak szórva a konyhában, így inkább afelé kezdtem terelni randipartnerem, amerre a szobát sejtettük.

- Chan… - szakadtam el egy pillanatra az ajkaitól, mire ő azonnal áttért a nyakamra. – Merre van a háló? – kérdeztem kissé lihegve, mire fordított helyzetünkön, és arrafelé kezdett irányítani, egy pillanatra sem hagyva abba tevékenységét.

Az estének végül a négy fal között lett vége, pont ott, ahol nem terveztem, és ő is megkaphatta azt, amire két évvel ezelőtt annyira vágyott. Azt, ami miatt elváltak az útjaink.

De végül mégis egymásra találtunk, és az az érzésem, hogy ez ismét megtörténne, ha elszakadnánk. Végül úgyis egymás mellett kötnénk ki.