Mély slukkot szívva a cigimből engedtem a tüdőm mélyére a nyugtató füstöt. Pont leszartam, hogy lehet-e dohányozni egy iskola tetején, vagy sem, úgysem érdekelt senkit a jelenlétem.
Osztálytalálkozóra jöttünk vissza, öt évvel az érettségink után. A legtöbb jelenlévő már megszerezte a diplomáját, míg nekem még mindig fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az életemmel. Ők öntelten és büszkén mesélték az elért eredményeiket, én pedig csak csendben üldögéltem, míg rám nem került a sor.
- Én… Beutaztam a világot – vontam meg a vállam, a tekintetekben pedig értetlenség tükröződött. Mintha baj lenne, hogy egy huszonhárom éves lány még a pillanatnak él, és nem teszi tönkre magát a munkával járó stresszel. – Utcazenélésből tartottam el magam, eljutottam egészen Új-Guineáig.
És most itt vagyok a tetőn, egyedül, azon gondolkozva, vajon ő észrevett-e egyáltalán. Ezért is gyújtottam rá, ugyanis nem láttam, hogy akár egyszer is rám pillantott volna.
Jennie maga volt a megtestesült ridegség velem szemben, mintha az, amit régen mondott, semmissé vált volna. „Nem érdekel, hogy a lányokat szereted, nem érdekel, hogy belém szerettél, ettől függetlenül ugyanúgy a legjobb barátod maradok. Mindörökre.”
Aha. Lófaszt. A legjobb barátok köszönnek egymásnak, főleg, ha majd’ egy fél évtizede találkoztak utoljára, sőt, ilyenkor megkérdezik a másiktól, mi történt vele mostanában, hogy van, és hasonlók. Legfőképpen pedig nem szakítják meg a kapcsolatot rögtön érettségi után
Hallottam az ajtó nyitódását, miközben egy új szálra gyújtottam. Nem fordultam hátra, nem érdekelt túlzottan, ki kíván csatlakozni hozzám.
- Adsz egy szálat? – támaszkodott mellettem a korlátra, azonban arcát nem láthattam, mivel barna haja eltakarta előlem, ahogy a vállán előrehullott. Mindenesetre, én figyeltem arra, hogy rajtam csak a közöny és egy kis ellenszenv látszódhasson.
- Nem dohányzol – jelentettem ki egyszerűen, de csak felkuncogott.
- Úgyis meghalunk egyszer. Nem mindegy, hol kezdem el? – kérdezte szarkasztikusan, mire csak vállat vonva letüdőztem a slukkot, miközben a dobozt kinyitva felé kínáltam.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen negatívan látod a világot.
- Csak mióta elmentél.
Meglepett a reakciója, hitetlenkedve felnevettem. Mindig is utáltam, ha hülyére vettek, ezt ő is tudta, ezért még csak nem is feltételeztem volna, hogy át akar verni.
- Megállíthattál volna – fordítottam hátat Szöul gyönyörű látványának, élveztem, ahogy szőke hajamba belekapott a magaslati levegőáramlás. Ő nem követte a példámat, gondolom, egyszerűbb volt a tájat bámulni, mint a szemembe nézve elmondani, amit akart. A második fehér rudacskám már a végéhez közeledett, így ismét a kezembe vettem a piros-fekete dobozkát.
Hogy éreztem-e még valamit iránta? Fogalmam sincs. A gyomrom görcsbe rándult, ideges voltam a jelenlétében, a pulzusszámom is jóval megemelkedett, de nem tudtam, hogy ez a dühtől, vagy mástól van.
- Sőt… Megállíthatsz – utaltam arra, hogy ez után a találkozó után megint elutazom. – Egy szavadba kerül, és nem megyek sehová – ajánlottam, de nem szólalt meg. Hallottam a mély sóhaját, ahogy kifújta a füstöt, éreztem magam mellett, ahogy felegyenesedik, és eldobja a csikket.
- Tudod… Nem az én tisztem eldönteni, hogy mész, vagy maradsz.
- Ha nincs miért maradnom, megyek – reflektáltam erőtlenül a mondatára, mire megfordult, és elindult az ajtó felé. Hátra sem nézve intett nekem, majd ismét mondott valamit, amit csak épphogy megértettem.
- Mindig van miért maradnod.
Természetesen egész nap a szavai jártak a fejemben. Mikor lefeküdtem az ágyamra, akkor sem tudtam kiverni a fejemből, így alig aludtam valamit az éjszaka. Incheon repterére tartva is végig ő kötött le. Átfutottam magamban az együtt töltött pillanatokat, a négy közös évünket, amíg legjobb barátok voltunk, a pillanatot, amikor elmondtam neki az érzelmeimet, és hogy ő felajánlotta, hogy nála mindig otthonra találok, bármi is történjék.
„Elmenni bármikor el tudok, de most egyelőre… Itt akarok lenni. Vele.”
- Vissza tudna fordulni, kérem? – hajoltam előle a taxisofőrhöz, aki csak morogva biccentett egyet. Bediktáltam neki a címet, majd csendben hátradőltem, és bedugtam a fülesemet. Kiürítettem kissé a fejemet, hogy mikor odaérek Jennie lakásához, normálisan és összeszedve magam elmondhassam neki, amit szeretnék.
Abba persze nem gondoltam bele, hogy egyik pillanatról a másikra elalszom az autóban, így arra ébredtem, hogy a taxis rázogat, és a kezembe nyomja a számlát. Gyorsan fizettem, és a bőröndömet kivéve a csomagtartóból néztem fel a többemeletes házra.
- Nos, legyen, ahogy a sors akarja – motyogtam magam elé, majd a lépcsőkön fellépdelve kikerestem Jennie nevét és becsöngettem.
- Ki az? –szólt bele rekedtesen a kaputelefonba, mire erőset dobbant a szívem odabent. Örültem neki, hogy ismét hallhatom őt, a felszínre jöttek a régi érzések, és egy szempillantás alatt újra tizennyolc évesnek éreztem magam.
- Lisa… Lisa vagyok. – A hangom elcsuklott, ahogy először próbáltam kimondani, így csak másodszorra sikerült. Nem válaszolt, viszont meghallottam az elektromosan záródó ajtók tipikus zúgását: beengedett.
A bőröndömmel a kezemben felcaplattam a harmadikra, ahol a lépcsőtől számítva balra, a sarokban egy nyitott ajtóban várt rám a lány, akiért Szöult választottam a világ helyett.
- Mondd csak… Meghúzhatnám magam nálad egy kis ideig? – kérdeztem kissé félénken, nem voltam biztos a válaszában. Ő csak elmosolyodott, és azon a fáradságtól rekedt, észveszejtő hangján válaszolt.
- Nálam mindig otthon vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése