Vallomás (Jennie&Lisa)

Fogalmam sincs, hogy megváltozott volna-e bármi is, ha abban a pillanatban megcsókolom őt. Lehet, hogy a barátságunk lett volna az ára az önzésemnek, nem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy akkor voltam a legboldogabb talán az egész életemben, amikor az ágyán üldögélve, szorosan mellette együtt néztünk valami hülye videót. Éreztem, ahogy levegőt vesz, szinte hallottam a szívdobogását, és nem tudtam róla levenni a szemem. Gyönyörű volt, és abban a pillanatban minden vágyam volt az ajkaira simítani a sajátjaimat.

A legjobb barátom volt, sőt, még most is az, és én sikeresen belészerettem. Soha nem mondtam el neki, féltettem a kapcsolatunkat, most pedig itt állunk a bevásárlóközpont tetején, és én készen állok rá, hogy eláruljak neki mindent

A cigim meggyújtásával bénázva próbáltam húzni az időt és elrejteni a kezeim remegését. Nem dohányoztam rendszeresen, így láthatta rajtam, hogy valami nagyon fontos dolgot akarok neki elmondani, de nem siettetett.

 - Tudod, valójában fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Veled mindig könnyű beszélgetni, bármiről is van szó, mégis, most… - szólaltam meg, az első slukktól kicsit köhögve és rekedtesen. A második már könnyebb volt, a harmadik pedig el is lazított kicsit végre. Nem szólt közbe, hagyta, hogy összeszedjem a gondolataimat, sőt, inkább rám sem nézett. Így meg tudtam bámulni hosszú sötétbarna haját, gyönyörűen formás alakját, ami ugyan nem segített, de legalább elterelte kissé a figyelmem a gyomromban gyűlő és összecsomósodó idegről.

 - Szóval… A francba, el sem tudod képzelni, milyen nehéz ez most nekem – motyogtam halkan, ismét beleszívva a kezemben tartott büdös, fehér rúdba. A lábam egyfolytában járt, doboltam vele, mint egy hiperaktív kisgyerek, miközben a bátorságot gyűjtögettem magamban. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogyan fog majd reagálni, de a hirtelen megforduló lénye és a szemeimbe fúródó buzdító pillantás erőt adott nekem.

 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Ha megöltél valakit, csak mondd, és hozom az ásót. Tudod, harminc centivel a föld alatt már minden az állam tulajdona… - nevetett fel játékosan, azonban ez számomra most sokkal nehezebb volt, mint egy gyilkosságot bevallani.

 -  Leszbikus vagyok – nyögtem ki végül. A többi pedig már könnyen jött, talán túl könnyen is, a szavak ömleni kezdtek belőlem. – Igen, leszbikus vagyok, és rohadtul megkönnyebbültem, most, hogy kimondtam. De még van valami, ami be szeretnék vallani – kezdtem el hadarni, bár ez tőlünk megszokott volt. Előfordult olyan is, hogy annyira gyorsan beszéltünk, hogy körülöttünk senki nem értette, mit mondunk.

 - Szeretlek. Fogalmam sincs, hogy mióta, vagy, hogy mikor esett le, de szeretlek, és nem tudtam többé magamban tartani. – A hangom megremegett beszéd közben, de nem bántam. Az arcába nézve vártam a válaszát, de az valamiért nem jött. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött, és szóhoz sem jut, így inkább én beszéltem helyette.

 - Tudom, hogy nem érzel úgy, mint én, nem is várom el. Csak el akartam végre mondani, hogy tudd. Azt is megértem, ha nem akarsz többé a barátom lenni, szóval…

 - Te idióta – ölelt meg szorosan, félbeszakítva engem. – Ettől semmi nem fog megváltozni, ugyanúgy a legjobb barátom leszel.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiejtve a kezemből a csikket visszaöleltem. Örültem, hogy a szerelmemtől függetlenül minden ugyanaz marad közöttünk. Boldog voltam, még ha nem is felhőtlenül.