Ha egyszer az életed
kisiklik a medréből, már nagyon nehéz helyrehozni. Először csak a barátokkal
veszel össze, aztán anyádékkal, majd mindenkit elmarsz magad mellől, bezárkózol
a sötét lakásodba, rászoksz a cigire, lassan nem tudsz meglenni nélküle és…
És ott kötsz ki, mint én.
Lecsúszva egy bárban, ahol a havi fizetésed maradékát piára költöd, és vársz a
csodára, hátha valaki megvált majd.
- Hé, haver, minden oké? – hallok meg magam
mellől egy hangot, mire kelletlenül odapillantok. A srácon vörös ing, fekete
farmer. Sötétbarna pillantása az én szemeimet fürkészi, ahogy szúrósan nézek
vissza rá.
- Ja, haver.
Kopj le – morgom, miközben belekortyolok az italomba, de ahelyett, hogy
hallgatna a szép szóra, leül mellém, majd rendel magának is. Én felhajtom azt a
keveset, ami a poharam alján maradt még és kissé szédelegve felállok. A
legkevésbé sem vágyom a társaságra. Fizetek, aztán a kijárat felé indulok.
A hűvös éjszakai levegő
megcsap, ahogy kilépek az ajtón, de ennyitől képtelen vagyok kijózanodni. A
szokásos, jókedvű részegség helyett most a depresszív érzések ragadnak
magukkal, én pedig engedve a késztetésnek leülök a hideg járdakőre, a fal
mellé.
A fejemet összekulcsolt
kezeimre hajtom, és várok. Ha esetleg vissza akarna jönni az alkohol, akkor a
közelemben ott a kuka, bár kétlem, hogy lenne erőm elmászni odáig.
Az utolsó szál cigimet
veszem elő, a kezemben forgatva fontolgatom, hogy most szívjam-e el, vagy
inkább holnap reggel. Vállat vonva döntök úgy, hogy most az egyik felét, később
a másikat. A gyufát elővéve gyújtom meg, majd mélyet szívok belőle és fújom ki
a füstöt.
Már emelném a számhoz a
következő slukkért, mikor egyik pillanatról a másikra eltűnik a kezemből a
nikotin adagom. Meredten kezdem kutatni a probléma forrását, így felnézek,
egyenesen ugyanabba az irritálóan vizslató barna szempárba, amelynek a
tulajdonosa beszélgetést szeretett volna velem kezdeményezni.
- Mit akarsz? – kérdezem dühösen, miközben
tehetetlenül bámulom, ahogy a falhoz nyomja a cigit, ezzel eltörve és
használhatatlanná téve azt. Nem válaszol, csak leül mellém a hideg földre és
mered maga elé.
- Tudod – kezd beszélni, mikor már kínossá
válik a csend. – Nem kéne dohányoznod. Nem csak magadnak, de a környezetednek
is ártasz vele.
- Nem kértem prédikációt, köszönöm. Egyébként
is az volt az utolsó szálam – felelem megjátszottan mosolyogva, hangomból
érezni lehet a haragot. – Megtennéd, hogy lelépsz, és egyedül hagysz? –
kérésnek álcázom az utasítást, de vagy nem veszi a lapot, vagy nem akar
tudomást venni arról, hogy egyedül akarok lenni.
- Nem – válaszol, mire összevont szemöldökkel
nézek rá. Nem reagálok rá semmit, egyszerűen csak megpróbálok felállni, de
hamar vissza is esek. Egyenesen az ismeretlen ölébe.
Most kezd hatni az alkohol,
kissé szédülök. Kábán meredek az idegen, mégis ismerős szemekbe. Mintha ezek az
íriszek hasonlítanának valamihez. Valakihez.
A szemeim lassacskán
lecsukódnak, érzem, ahogy a fáradtság húzza lefelé a pilláimat. A sötétség elnyel,
én pedig mély álomba zuhanok.
A fejem fáj, a józanság
teljes erejével nehezedik rám, magával hozva az égő gyomrot és a hányingert.
Felülök az ágyban, kibújok a vastag pléd alól és a lábfejem a meleg padlóra
teszem. Ekkor realizálom csak igazán, hogy nem otthon vagyok. Nyúlnék a
zsebembe egy cigiért, de kezeim csak az öngyújtót tapintják. Eszembe jut a
tegnap este, arcom elvörösödik a gondolatra, hogy elaludtam egy vadidegen
karjaiban.
Felállok, és bár
megszédülök, talpon maradok. Szemrevételezve a szobát a fehér ajtót célzom meg,
annak reményében, hogy még azelőtt eltűnhetek a lakásból, mielőtt észrevenné,
hogy felkeltem.
Amint kilépek a folyosóra
tojás és sült hús illata csapja meg az orromat. A gyomrom hangosan korogni kezd,
ezzel jelezve, hogy a testemnek táplálékra van szüksége, így a kijárat helyett
a konyhát kezdem keresni. Hamar meg is találom, benne önkéntes jótevőmmel, aki
alsónadrágban és macis kötényben sürög-forog a pult és a tűzhely között.
- Á,
felkeltél? – mosolyog rám kedvesen, mikor egy pillanatra az irányomba néz. –
Nemsokára kész az ebéd, ha gondolod, addig nyugodtan zuhanyozz le. Mindent
kikészítettem a fürdőbe, használj bármit – ajánlja, miközben fűszert szór a
húsra.
- Köszönöm – motyogom, majd hátat fordítok a
helyiségnek és benyitok a hozzám legközelebb eső ajtón. Elsőre megtaláltam a
fürdőszobát, ahol találok is egy kupac friss ruhát, bontatlan alsónadrágot és
egy törülközőt.
Levetkőzve
egy helyre gyűjtöm a ruháimat, majd belenézek az egészalakos tükörbe. A bordáim
kilátszanak, szemem alatt sötét karikák húzódnak, fekete hajam kócos és
ápolatlan… Úgy nézhetek ki, mint egy megmentésre váró, utcán hagyott kiscica. Nem
csoda, hogy megesett rajtam a szíve.
Beállok
a zuhanyfülkébe, majd elkezdem magamra folyatni a forró vizet. Egy, a
csomagolásából ítélve citrusos tusfürdőért nyúlok, alaposan megmosom magam,
majd az egyetlen samponnak tűnő tubus tartalmával megsikálom a hajamat is.
Viszonylag
gyorsan végzek, megtörölközve lépek ki a sötétkék járólapra. Ismét
végigpillantok magamon, és megállapítom, hogy így már sokkal emberibb kinézetem
van. Soványságom ugyan nem tudom eltűntetni egy fürdéssel, de ez a legkevésbé
sem zavar.
Visszatérve
a konyhába már a megterített asztal fogad, két terítékkel. Az egyiknél már ott
ül majdhogynem csupasz vendéglátóm, és láthatóan csak rám vár, hogy
elkezdhessünk enni.
- Köszönök mindent – szólalok meg alig
hallhatóan, miközben leülök a számomra odakészített étel elé.
- Ne köszönd, örömmel tettem. Azzal tudod meghálálni,
ha összeszeded magad, és teljes életet élsz, Youngjae – fűzi hozzá, mire
felvonom a szemöldököm.
- Honnét tudod a nevemet? – adok hangot a
kérdésemnek, miközben nyugtalanul figyelem, ahogy enni kezd.
- Szóval tényleg nem emlékszel rám – nevet halkan,
húst emelve a szájához. Én nem eszem, előbb választ akarok kapni a kérdéseimre.
– A bátyád legjobb barátja voltam, amíg… Nos, amíg le nem lépett. A nevem Bang
Yongguk, hátha erről beugrik.
Természetesen emlékszem. A
srác, akinek mindig a nyakán lógtam, amikor kisebb voltam, csak hogy a bátyám
foglalkozzon velem. Ő az, aki mindig tolerálta a hülye viselkedésem, és nem
változott a véleménye rólam, amikor tizenöt évesen szerelmet vallottam neki.
Csendben enni kezdek. Az
arcom vöröslik, ahogy a kínosság érzete úrrá lesz rajtam. A szememet lesütve
falatozok, nem merek ránézni. Elözönlik elmémet az emlékképek a testvéremről, a
gyerekkoromról, a pillanatról, amikor felfedezem magamban a másságomat, majd
amikor ezt elárulom a barátaimnak, akik magamra hagynak, később pedig a
szüleimnek, akik emiatt kitagadnak.
Könnyek gyűlnek a szemembe,
lehajtom a fejem, hogy társaságom ezt még véletlenül se vegye észre. Leteszem a
pálcikákat és felállok az asztaltól.
- Azt hiszem, mennem kéne. Köszönöm a
vendéglátást – szólalok meg halkan, figyelve, hogy a hangom még véletlenül se
remegjen meg. Indulnék meg arra, amerre a kijáratot sejtem, de elkapja a
csuklómat. Mire feleszmélek a meglepődésből, már előttem áll, arcomat két
tenyere közé fogva kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Kérlek, maradj itt. Legalább, amíg
összeszeded magad – suttogja. Tekintete lágy, érintése puha, bennem pedig
felidéződnek a közel tíz évvel ezelőtti érzéseim. Szinte vonz magához, ahogy
hozzám egészen közel lélegzik, és érzem, hogy ugyanazon ütemre ver a szívünk. A
lehelete az ajkaimat csiklandozza, én pedig önkéntelenül megszűntetem a távolságot
kettőnk között.
Durván, követelőzően
csókolom őt, úgy, ahogy sosem volt rá esélyem. Hirtelen észbe kapva elválok
tőle, riadtan tekintek lehunyt szemhéjára, de nem enged még jobban eltávolodni,
hanem közel húz magához és a karjaiba zár.
- Tudod – szólal meg halkan, mély hangja
bizsergeti a fülem, libabőr jelenik meg a karjaimon, jólesően kiráz tőle a
hideg. Szívem szaporán ver, és csak azért imádkozom, hogy ne hallja meg. –
Akkoriban nem azért utasítottalak vissza, mert nem éreztem semmit, vagy, mert
nem voltál vonzó. Nem. Féltem kockára tenni a barátságomat a bátyáddal, féltem
feladni őt egy románcért az öccsével.
A szavai meglepnek,
olyannyira, hogy levegőt venni is elfelejtek. Kissé lazábbra engedi a karjait
körülöttem, ezúttal ő csókol meg engem. Lágyan, mintha csak a Nap érintené az
ajkaim. Ezzel az egy gesztussal reményt kínál a kilátástalanságban, Holdként
világítja be az éjszakai sötétséget, és csillagként segít tájékozódnom az
életben. Egyetlen apró tettel ő válik a mindenemmé; A Napommá, Holdammá és a
csillagommá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése