Valami nagy dolog

Ahogy a villámlás okozta fény kihuny, teljes sötétség telepedik a szobára. Egy, kettő, három… - számolom magamban a másodperceket, majd felharsan a dörgés, fülsértően hangosan. A sarokban összekuporodva, füleimet befogva próbálok tudomást sem venni a viharról, hátha kivételesen nem sikoltok fel minden hirtelen fuvallatra és hanghatásra.

Ha megkérdeznék, mi az az egy dolog, amitől a leginkább rettegek, akkor habozás nélkül az ehhez hasonló éjszakákat mondanám. Amikor nem tudok aludni, mert halálra vagyok rémülve. A félelmem persze teljesen alaptalan, ezzel tisztában vagyok, mégis, mindig olyan érzésem támad, mintha magamra haragítottam volna az isteneket.

 - Youngjae, minden rendben? – hallom az ajtó mögül Yongguk hangját. Nem felelek, de rájövök, hogy megint kiabáltam. Halkan nyit be a szobába, egy gyertya fényével világítja meg sápadt és ijedt arcomat. Nem kérdez semmit, csak odatelepedik mellém, és átkarolja a vállam. Kissé megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, de ettől függetlenül a védelmet nyújtó mellkashoz préselem az arcomat, belebújok az ölelésébe. Kissé kínos számomra a helyzet, hiszen ez az első eset, hogy a srácokkal való együttélésem alatt ilyen történik.

Yongguk persze szeretetreméltó leader, tényleg olyan, mintha a csapat apukája lenne. Mindig van mindenkihez egy-két jó szava, leszid minket, ha kell, motivál, ha le vagyunk törve, és természetesen megvéd, amikor szükségünk van rá. Mint most nekem…

Ahogy a vihar csendesedik, úgy nyugszom le én is fokozatosan. Hyung néha-néha megsimogatja a hátam, vagy puszit nyom a fejem búbjára, amit nem igazán tudok hová tenni. Még akkor sem enged el, mikor hajnalodik, pedig az ég már kitisztult, a Nap fényei pedig kezdik megvilágítani Szöult. Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de a pillái le vannak hunyva, láthatóan elbóbiskolt. Nem tudok betelni a látványával, olyan békés és gondtalan, hogy az az érzésem támad tőle, mintha a világ gondjai megszűnnének létezni, és csak ketten lennénk a világegyetemben; ő és én.

Furcsa érzés kerít hatalmába, amit eddig talán még sosem éltem át. Közelebb hajolok hozzá, szinte nem is tudom, mit csinálok, a szemei és a szája között cikázik a figyelmem. Nevezhetjük fiatalkori fellángolásnak, azt hiszem. Ajkaink egy apró pillanatig összeérnek, de ő megrezzen, így hirtelen hátravetődök, az arcomat megvilágítja a felkelő Nap pirosas fénye, de még így is látszik, hogy a bőröm a vörös minden árnyalatában pompázik.

 - Izé… Én csak – próbálnék mentegetőzni, de semmilyen logikus kifogás nem jut eszembe. Csak zavarodottan bámulok rá, várom a reakcióját, de ő láthatólag teljesen nyugodt. Sőt, mintha egy elégedett mosoly bujkálna a szája sarkában, bár ezt lehet, hogy csak én képzelem be.

 - Te csak? Sunyiban meg akarsz csókolni? – kérdezte szinte már ingerlően, mintha az lenne a célja, hogy rávessem magam. Vagy csak hallucinálok. Egy alvás nélküli éjszaka után bármi kitelik tőlem.

 - Nem, dehogy! Csak elbóbiskoltam, azt hiszem, és véletlenül összeért az ajkunk, és én felébredtem és megijedtem, és… - hadarom, arcbőröm pedig szerintem már olyan árnyalatú, ami nem egészséges egy huszonéves férfinak.

 - Nyugi van, csak szívatlak. Örülök, hogy megnyugodtál – vált témát hirtelen.

 - Köszönöm, hogy itt voltál velem, és sajnálom, hogy gondot okoztam – szabadkozom zavarban. Hiszen miattam nem aludt ő sem, virrasztott egész éjszaka úgy, hogy ma még dolgoznunk is kell.

 - Ugyan, leader vagyok, ez a dolgom, hogy segítsek nektek, a csapatnak. Ha itt reszketsz a félelemtől, és kiabálsz, az senkinek sem jó. Akkor már inkább csak mi ketten legyünk fáradtak, mint mind a hatan… - mondja, mire helyeslően bólintok. – De ha jól látom – pillant az ébresztőórámra. –, még van két óránk kelésig. Én szerintem igénybe veszem az ágyad egyik oldalát, és alszom – villant rám egy mosolyt, majd felkel a földről, és befoglalja a franciaágy felét. Én ledőlök mellé, hiszen legalább egy kevés pihenésre szükségünk lesz, ha teljesíteni akarunk a nap folyamán.

 - Tényleg sajnálom, ami történt… - motyogom, és még mielőtt elalszom, hallom a szavait, és látom a furcsa, szeretetteljes mosolyát.

 - Én nem.

Mikor megszólal az ébresztő, egy eléggé furcsa pózba bonyolódva ébredek. Konkrétan a kezeivel átfonva szorítja a derekam, a lábaink keresztben, és valamit érzek a hasamhoz nyomódni. Fészkelődöm egy kicsit, de csak még erősebben tart, így feladom.

 - Hyung, kelnünk kéne – szólalok meg halkan, hogy felébresszem, és kiszabadított kezemmel kisimítom a haját a szeméből. Valamit halkan motyog, de nem értem, így nem is szentelek neki nagyobb figyelmet. – Yongguk, a többiek már biztos ébren vannak – mondom kicsit hangosabban, de még mindig nem ébred fel. Ekkor úgy döntök, valami drasztikusabbhoz folyamodok. – Tudod, valami nagy dolog piszkálja a hasamat… - Próbálom nem elröhögni magamat, ahogy szemei hirtelen kipattannak, elenged és leesik az ágyamról. Felkel, és kirohan a szobámból, valószínűleg a mosdóba, és nem is jön vissza.

Ez a kis közjáték megalapozza a hangulatomat, így vidáman állok neki a mai napnak, a fáradtság ellenére. A tükörbe nézve látom a táskákat, amik akkorák, hogy akár egy Luis Vuittonnak is elmennének… Lehet, hogy sok pénzt keresnék, ha eladnám őket?

A kisbuszban akárhányszor Yonggukra pillantok, elfog a nevethetnék. Ugyan a többiek furcsán méregetnek emiatt, de nem áll szándékomban választ adni a fel nem tett kérdéseikre. Ez csak kettőnk emléke, és valahogy ez a tudat boldoggá tesz.

A napunk zökkenőmentesen telik, mire hazaérünk, már legszívesebben az ágyamban feküdnék és aludnék. Előbb elmegyek fürdeni, és a törülközővel a derekamon lépek be a szobámba, ahol Hyung ott vár. Láthatóan nagyon fáradt és nagyon komoly, mintha valami fontosat akarna mondani, de ezúttal az ő arca válik pirosabbá, ahogy megpillant.

 - Én csak… - kezdene bele, de elakad a szava, amikor én a szekrényemhez lépve kinyitom annak ajtaját, ezzel eltakarva magamat előle. Elengedem a törölközőm, ami így lecsúszik rólam. Legfeljebb a fenekemet láthatja, amíg fel nem húzok egy alsónadrágot és egy melegítőt. Mikor végzek a procedúrával, ismét felé fordulok.

 - Igen? – kérdezem, mosolyt villantva rá.

 - Bocsánatot szerettem volna kérni a reggelért, ha kínos helyzetbe hoztalak.

A szavai meglepnek, de csak közvetlenül elé lépek, beleakasztom az ujjam a pólója nyakába, és közelebb húzom magamhoz.

 - Csak akkor kérj bocsánatot valamiért, ha tényleg bánod is – suttogom mélyen a szemébe nézve, majd – ezúttal szándékosan – megcsókolom. Nyelveink vad táncot járnak, láthatóan ő is annyira vágyott erre, mint én.

Lehet, hogy csak egy fellángolás, nem szerelem. De ki tudja, mi sülhet még ki belőle. A lényeg, hogy az életnek minden pillanatát élvezni kell.