Mint mágnes a fémet

A szívem átdübörgött a mellkasomon, ahogy megpillantottam. Mindig ilyen reakciókat váltott ki belőlem, akármit is csinált. Sőt, a legelső benyomásom is az volt róla, hogy ilyen gyönyörű ember nem létezhet, mint ő.

Beleszerettem. Azonnal és visszavonhatatlanul, annak ellenére, hogy világ életemben heterónak tartottam magam, aki rá sem néz a saját nemére. De ő egyszerűen magára vonzotta a tekintetem.

Nem tudtam a nevét sem, csak azt, hogy minden reggel ugyanabba a pékségbe megy be, reggel nyolckor kezd és délután ötkor végez  a munkával. Kicsit ugyan zaklatónak éreztem magam emiatt, de egyszerűen vonzott magához, mint mágnes a fémet.

Egyik reggel már ott ültem az egyik asztalnál, a kávémat kortyolgatva, amikor belépett az üzletbe. Csak a szemem sarkából figyeltem, a lehető legkevésbé feltűnően. Vett egy kakaós csigát, rendelt egy kávét, majd legnagyobb meglepetésemre velem szemben telepedett le.

Úgy tettem, mint aki belemerül a telefonjába, de meredten engem bámult. Nem szólalt meg, egyszerűen csak nézett. Az arcomat, a ruháimat, a hajamat... Elemzően nézett, mintha ebből a pár pillantásból mindent ki tudott volna olvasni belőlem. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám, mire lezártam a telefonom képernyőjét, megittam az utolsó kortyot az italomból, és felálltam.

 - Miért követsz? - hallottam meg a lágy hangját, mire megdermedtem.

 - Hogy mondod? - Kivert a víz, úgy gondoltam, nincs más választásom, csak ha tagadok. Nem tudhatja. Nem jöhetett rá. Nem vehetett észre.

 - Pontosan tudod, miről beszélek. Azt hitted, nem veszem észre? - felvont szemöldökével a frászt hozta rám. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyönyörű férfi lehet ennyire ijesztő is.

 - Ne haragudj, de fogalmam sincs. Mennem kel dolgozni.

Felvettem a táskám a szék támlájáról, majd a nyitott üvegajtó felé indultam. Elmenekültem. Megrémültem a tetteim lehetséges következményeitől, jobbnak láttam addig elhúzni a csíkot, amíg nem kezd a rendőrséggel fenyegetőzni.

 - Várj már - ragadta meg a csuklómat, mire kirántottam a kezéből. Szembefordultam vele, és próbáltam a lehető legdühösebbnek mutatni magam.

 - Megvádolsz azzal, hogy követlek, mintha zaklató lennék, és amikor elmennék, még meg is állítasz? - kérdeztem, színlelt haraggal.
 - Ne haragudj - szabadkozott. - Egyszerűen csak annyiszor láttalak mostanában a közelemben, hogy erre a következtetésre jutottam. Valószínűleg a helyemben te is így reagáltál volna - magyarázkodott hevesen gesztikulálva, mire elmosolyodtam.
 - Én kérek elnézést a heves reakciómért - feleltem, folytatva az ártatlan színjátékot. - Nem kellett volna így reagálnom. Valójában én is észrevettem, hogy gyanúsan sokszor kerülünk ugyanarra a helyre. Csak nem a sors? - tettem fel a költői kérdést, ő pedig jóízűen felnevetett.
 - Ki tudja...