Még a legvégén is (Yongguk&Youngjae)

Ismét ugyanaz történt, mint az utóbbi pár napban mindig, mióta elment; este lefeküdtem az üres franciaágyba, reggel pedig a bejárati ajtó mellett találtam magam, mikor felkeltem. Mintha tudat alatt arra várnék, hogy visszatérjen hozzám, de nem teszi.

Nem fog egyik reggel csak úgy betoppanni az ajtón, mintha mi sem történt volna. Ahhoz túl mély a seb, amit okoztam.

„ – Azt mondtam, menj el! – a vége felé már erőteljesen kiabáltam, nem érdekelt, hogy mi lesz a vége. – Nem akarlak itt látni, Youngjae, fogd már fel! Csak… Tűnj el!

Egyedül akartam maradni, nem tudtam elviselni a jelenlétét. Megfogtam az első, kezem ügyébe kerülő tárgyat – egy vázát – és felé dobtam. Tudtam, hogy nem találja majd el, de elég közel suhant el az arca mellett ahhoz, hogy láthassa: komolyan gondolom minden szavam.

 - Yongguk… - hangzott el nevem a szájából, de nem azon a lágy hangon, mint előtte oly sokszor. Szemében már láttam a könnyeket, de ez nem állított meg abban, hogy megadjam a kegyelemdöfést.

 - Hát nem érted? Csak játszottam veled. Nem voltál jó másra, csak a szexre.”

Én magam is megbántam utólag a szavaimat. Már ott és akkor, amikor kimondtam, tudtam, hogy ez nem igaz, az arcába hazudtam. Azt akartam, hogy amikor majd elmegyek, dühvel, és ne szomorúsággal emlékezzen rám, hogy a kín, amit okoztam neki, lehetővé tegye, hogy találjon mást, akivel boldog lehet.

Felköhögtem, éreztem a vér fémes ízét a számban. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, hogy most már legfeljebb csak napokban mérhetem az időmet, vagy ki tudja, talán csak órákban. Az ember megérzi az ilyet, nem? De még így, a legvégén is csak azt kívánom, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

A fájdalom nyomasztóan telepedett rám, még felkelni sem tudtam a padlóról. Az eszméletemet el-elvesztve gondoltam minduntalan rá.

 - Úristen, Yongguk! – Nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Youngjae, az én Youngjaem.

 - Már hallucinálok is. Akkor ez már tényleg a vége… - sóhajtottam halkan, nevetve a saját reménytelenségemen. A szerelmem kétségbeesetten kapkodott, éreztem, hogy a levegőbe emelkedik a testem, amitől még jobban a mellkasomba szúrt a fájdalom. Éreztem magam alatt a puha plédet, szemeim lehunyva, sírást hallottam magam mellől.
 - Kérlek, csak ébredj fel. Hadd mondhassam el, hogy mennyire szeretlek. Százszor, vagy akár ezerszer is, de ne hagyj el – a gyötrődő hang, mint egy angyalé, segített felemelni a pilláimat. Gyöngén mosolyogva emeltem fel a kezem, hogy végigsimíthassak a bársonyos bőrén, noha tudtam, az érzés nem igazi. A fájdalom okozta összes tévképzet megnyugtatóan sodort a megváltás felé. Örültem, hogy az utolsó pillanataimban is ő volt mellettem.
 - Ha tudnád, mennyire sajnálom, Youngjae… Szeretlek, mindennél jobban. – A szavaim alig hallhatóak, már a kezemet is alig tudtam megtartani, így visszazuhant az ágyra.  Ismét köhögő roham jött rám, de már nem volt erőm felülni sem.

 - Szeretlen, Yongguk. – A halk sírás mellett ki lehetett venni a szavakat, és ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. A sötétség mélyen magába szívott, és soha többé nem eresztett.